Tompa Mihály
FIAM SZÜLETÉSEKOR.
I.
Szerény hajlékomnak kedves kis vendége!
Jer, jer, hadd tegyelek anyád kebelére!
Együtt hadd lássalak...
Ugy szeret ő téged, - pedig mit szenvedett...
Az Isten tudja csak.
Együtt hadd lássalak jó szelid anyáddal,
Mintha rózsát látnék kisded bimbajával;
Én meg felettetek
Lehajló sötét lomb, mely a zivatartól
Hiven megvédjelek.
Egy szép élő bokor vagyunk igy mi hárman:
E bokrot az élet csendes pagonyában
Zivatar ne érje;
Hanem rakjon fészket kis csacsogó madár,
Az öröm beléje!
Mégis, ha érné a vihar zudúlása:
Virág s bimbó helyett csak a lombot bántsa!
S csupán a levelen
Függjön a bánatnak jéghideg harmatja,
Csupán a levelen!
II.
Szeretem anyádat, gyermek, forrón, híven!
Ábrándos vágyait elfelejti szívem;
S mit róla mondhatok:
Szíve dobbanása, lelke gondolatja,
Én - és csak én vagyok!
Tudtad te azt, gyermek, s magad közénk fúrtad,
Elálltad szerető szivünk közt az útat,
És mostan, mindenik
Szerelme és lángja, mit egymáshoz lövel:
Benned megütközik.
III.
Lágyan reng a bölcső, ringasd édes anyja!
Addig lesz ő boldog, mig kezed ringatja;
Azután az élet
Csavargós utain, az emberek között
Nem sok jót remélhet.
Meglehet, kis fiam! hogy e szerény lapot,
Midőn érett ésszel általolvashatod:
Nem lesz, aki írta;
Hanem szép csendesen, mint a többi halott,
Ott fekszik a sírba'.
Intést, tanácsot én miért adjak neked?
Vele s benne küzdve tanuld az életet;
Higgy - remélj örömest!
Mert azt nem akarom, hogy élted útain
Az én példám kövesd.[21]
Ne lakjék kebledben ama hideg féreg,
Amelyet én hordok, amelyet én érzek...
Hanem mindenkoron
Szerettesse véled az embert s életet,
A nyájas bizalom.
Légy boldogabb, mint én, - de ne keresd, fiam!
A boldogságot ugy, mint szokták annyian;
Tündöklő semmiért,
Mint hír, méltóság, kincs, - lelkednek nyugalmát
Soha be ne cseréld!
»A tudás nem áldás!« A tudomány hideg
Kutfejénél szomju lelked szomj öli meg.
Ki aranyat keres
A pazar világnak, a jó bányász, nemde
Rongyos és beteges...?
Ha lelkedet a vágy s földi nagyság bántja,
Vagy fényben tünik fel sirodnak márványa,
Nézd a történetet:
Az emberiségnek volt-e apostola
Kit meg nem kövezett?
Lelked ne hagyd menni ábránd-képek nyomán;
Valóságban nézd a boldogságot csupán,
S légy ember mindenütt:
Ha feletted a sors vad villáma csattog,
Vagy jólét napja süt.
A mesterkélt világ dolgait ne nézzed,
Hadd őrjöngjön, - csak te maradj a természet
Kebeléhez közel...
Légy egyszerű fia ez édes anyának:
Szánts, vess, fákat növelj!
IV.
Örökséged, fiam, nincs egy gombostűnyi,
És mégis én neked úgy tudtam örűlni!...
Szülessetek sokan!
Mert annyinak vége, - s e szegény nemzetnek
Olyan sok híja van!
Örültünk,... örültünk, - s melyen isten adott,
Komoly csendességben ültük meg a napot;
Óh mert ki ütne zajt,
Midőn halottja van a szegény hazának
S milljó kebel sohajt?
Az isten házába magam menék veled,
Könyek között öntém rád a keresztvizet,
S buzgón imádkozám
Érettetek, kedves mosolygó kisdedem,
S halvány arcú hazám!
V.
Ezt a bús esztendőt ha elfelejtenéd:
Ezernyolcszázötven! mért is nem jött elébb
Születésed napja?
A szabad nemzetnek hogy csak egy percig is
Lettél volna tagja!
Hatalmas folyam volt e nemzet: hét ága
Még az ős hazában szépen egybe vága
S egy ezredév alatt
Folyt szelíden, vagy folyt harsogó habokkal,
De el soh' sem apadt.
Most idegen népnek szakadt tengerébe!
Mondják: nem veszett el, - pedig vége... vége!...
Vagy tán az is élet,
Ha zagyva egységben nem lesz rajta semmi
Jellem s ősi bélyeg?
Siromból majd egykor hogy fel nem kelhetek!...
Szeretném meglátni, mi lesz belőletek?
Bár úgy is képzelem...
Vagy tán valamelyik boldogabb unokám
Vigan hordozná meg a nagy, dicső hazán
Bámuló szellemem?...
(Mart. 10. 1850.)
