Tompa Mihály

GALAMBOSKŐ.

Ősmohával minden kőhalom,
Bérctető s rom, szép határodon,
Egy-egy pusztult oltár, jó hazánk!
Hol mi olyan ritkán áldozánk.
Multunk sirját hány szenteli fel
Hő emlékezet tömjénivel?
A kidőlt nagy ősek szent porán
Feledés köt pókhálót korán.

Széjjel jár a dalnok s énekel...
Lelke, dalja forrón átölel
Bércet, omladékot, puszta sírt,
Hol csak egy emlékbetűt felírt
E hazának csende, szélvesze
Közt, az elhunyt századok keze.

Jámbor énekes! lelked, dalod
E nemzetre kár pazarlanod!
Van, ki hallja a madár szavát,
Bérc s halom rá hű viszhangot ád:
S énekedre viszhang ha kele...?
- Nincs e nép lelkének ünnepe...!

                ------

Sajónak partján volt az ütközet,
Nem volt egy akarat! -
S kapott sebében a nemzet, soká
Lézengő kór maradt.

A gyász napokban minden elveszett!
Sajónak partinál,
Vérében fetrengő nemzet felett
Jajdúlt fel a király.

Futott; - s futása közben a felé
Kéklő bércekre néz;
Mellette vágtat némán, véresen,
Nehány elszánt vitéz.

Mögötte, mint közelgető vihar,
Zúg üldöző csapat;
Utána égő tornyok fénye vet
Rémséges árnyakat.

Hol a nemzet...? nőm, s gyermekim hová
Sodrá a zivatar...?!
Királyt s vitézt ily setét gondolat
Marcongol és zavar.

S a satnya mén, amelyet ennyire
Sarkantyu hajta csak,
Gömörben a futók alatt kidől,
S párája megszakad.

Ott rengetegbe mélyed a sereg,
Bolyongva fel s alá;
Nincs egy tenyérnyi hely, hová fejét
Bizton lehajtaná.

»Kötözzétek be, jó vitézeim,
E tátongó sebet...!
- Szólt ellankadva a véres király, -
Hány bajnok elesett...!

Karom levágnám, mért föltartani
A vészt nem volt elég...?
De rá ez árva népnek tán lehet,
S legyen szüksége még!«

Sziklás bércekkel vad kietlenen
Hatol a kis sereg;
Tűrvén éhet, hideget, meleget,
S lelke, teste beteg.

Ugy véli, még mindig fülébe zúg
- Miként a méheraj, -
A haldoklók nyögésivel vegyült
Riasztó harci zaj.

»Keressetek forrást, vitézeim!
Vad szomjuság epeszt...«
Mond a király, kit annyi szenvedés
Már-már megtörni kezd;

De nem ösmervén a vadon helye
A fáradt harcfiak:
Sokára érte Béla ajkait
A vizzel tölt sisak.

Tovább bujdosnak... szikla-éleken,
Föld-, kőomlásokon;
Kidőlt fa itt, hálót az utra ott
Vadszőlő-inda fon.

Olykor lehajtja a csapat fejét,
Ha nyughatnék talán,
De felriad ordító farkasok
S tatároknak zaján.

S tovább, tovább...! míg Torna bérci közt
Kopár kietlenen,
Véglankadással már-már roskadoz
A sápadt fejdelem.

És elsötétűl a föld és az ég
A szenvedő előtt;
Hosszú kínokkal, lassu éhhalál
Környékezvén meg őt.

Dús honban, a király számára nincs,
Nincs egy falat kenyér!
A puszta tájon nem található
Vadon gyümölcs, gyökér.

A hű vitézek edzett kebliben
A szív majd megreped...
Önéletén is venne mindenik
Egy falat kenyeret...

S imé, a csendes, vadon rengeteg
Megzúg véletlenül...
Jő csattogó szárnyú galambsereg,
S sziklás tetőn megül;

Egypár vitéz eszmél... és hirtelen
A szirt falára mász,
Hol repedésben álló fészkein,
A szárnyas had tanyáz:

Örömkiáltás hangzik a tetőn...
S melyet bőven lele,
A két vitéz sisakja fris galamb-
Tojással van tele.

Megenyhültek. S ki őket csudakép
Így megvendégelé:
Az Úrnak, buzgó, háladó fohász
Szállott az ég felé.

És hol Noénak hirnök-madara
Vígaszt s reményt hozott:
Galamboskőnek hívják még ma is,
Ott, azt a bércfokot.

Elvonultak a harcfellegek,
Nyughelyén a honfi nem remeg;
A békesség hó galambja szállva
Galamboskő zöldes hegyfokára.
Mégis rajta gyakran mély köd ül
Gyász időknek bús emlékeül.