Tompa Mihály

GRÓF MIKÓ IMRÉHEZ.

Mint gyors döfésre, mely a szivbe hat,
Kinos hideg fut át minden tagon:
A gyászhiren, mit kisért iszonyat,
Feljajdult mély fájdalom a hon.
Mi szívünk  Ő, mi hő szivünk vala,
Vérrel tartván minden kicsiny eret;
Férfiuvá növénk fel általa,
S e dús nemes sziv, - íme megrepedt!

Ha lesz: midőn jókedvre megnyerni
Ez a nemzet borongó végzetét,
Mely a pásztort ugyan veri... veri...
Hogy elszórná a nyájat szerteszét!?
Egyenkint ád az ég nagyot nekünk,
Ki véd, emel s létünkkel összeforr;
És megrázkódunk... és megrettegünk...
Midőn eltűnik mint a meteor.

Rég megviradt, az idő nincs korán,
A gabna sok s az arató kevés;
Oh hogy ne volna a küzdők során
A legnagyobb gyászos kidőlte rés!?
Ki népét jós, biró s vezér gyanánt
Ová, itélte és vezette hűn;
És látta már a boldog Kánaánt,
S nem ért oda, - eltünt titokszerűn!

Oh, van nekünk, van elég bánatunk,
Ösmérjük a titkon ölő sohajt;
Egyik bajból még fel se lábadunk,
Már a másik szorongat és fogyajt!
Örömeink is olyan árosak...
Erősségünk is üt rajtunk sebet;
Im, - orcáink a könytől sárosak:
Koronája fejünknek elesett!

Mégis, - dicsőség a dicső nevén! -
Nem a halál, az élet itt nagyobb!
Az elmulás szép esti tünemény,
Ha ily napnak sugáritól ragyog.
Ki az, ki el nem ment apáihoz?
De mily kevés, ki akkép méne el:
Hogy nyomdokán áldás, fény áradoz,
S még neve is gyújt, bátorít s emel!

S e nagy szellem, - vivén hogy tovaszállt,
A honfi bút, eme fényes ködöt: -
Teljes szivből szeretni a hazát!
Ez az, mit onnan  is lelkünkre köt,
S int: hogy munkás élő fiak legyünk,
Ne sirjánál kővé vált Niobék,
Hogy közelebb jőjön a nap velünk,
Melyért küzdött s melyről ő álmodék.

Te, aki legjobban érzed magad
A gyászt, mellyel sorsunk most büntete:
- Mert legnagyobb a földingás alatt
A legmagasb orom rendűlete, -
Biráld meg lelkedet! Ember s barát
Méltó könyét titkos szobádba vidd!
S lássunk nyilván, e honnak nagy fiát:
Szilárd lélekkel mint egy rómait!

A honfiúság szép, nagy nevezet,
De áldozó tisztet ruház reánk;
És vétenénk, ha kinzót, nehezet,
Nevében nem gyönyörrel hordanánk!
A honfiúság szent örök! de sok,
Sok terhe van, - s jaj nékünk, még ha nő! -
A mult annyit lerovatlan hagyott,
S uj tartozást hoz a jelen s jövő.

Ragadd gyorsan, Erdély Széchenyie,
Ragadd kezedbe a szent lobogót!
Elől s fenn kell annak lebegnie,
Mint amidőn az ő kezébe volt!
Ki hű, ki jó: gyűjtsd e zászló alá,
Haladj velök, s küzdj lankadatlanúl!
Hogy Ő, ki már harcát megharcolá,
Avasson fel méltó utódaúl!

Az elv, igazság, mint az Isten, egy, -
Más tisztelet, más hit: bálványozás;
Te vonj s ébressz! te ösztönözz, te feddj!
Hogy kishitűt s botlót nyomodba' láss!
Költsd a lelket, ha bűnös nyugta van,
Önítélet gondját vessed belé!
Hogy mint delejtű ingjon nyugtalan,
Mig a kellő irányt fel nem lelé.

És azt nemes haraggal ostorozd,
Ki a szent ügy vesztére esküvék!
Ki tesz gonoszt: nyerjen dijul gonoszt...
Attól forduljon el föld és az ég!
Csufolja meg magzatja, kire néz,
Ne várja csók hölgyének ajkain,
Legyen álma látásoktól nehéz, -
S fusson magától, mint futott Kain!

Egy ezredév, hogy e hon a miénk,
S még most kezdjük szeretni igazán;
Harcos nemzet, csak a kardban hivénk,
Nem indulánk el a bölcsek szaván;
Tanits: - mint a faág ha szél zudúlt -
Egy törzsökön egymáshoz hajlani!
S hogy a nagy lelkek útja, biztos út:
Különb nép lenni, mint a hajdani!

Felszántva, törve, - s ázva eleget,
Kész a föld s a kalászt megtermené;
Vesd a magot, nem nézve a szelet!
A kéz mienk, az áldás Istené!
Magas lelked nem bánja, hogy talán
Más köt kévét a magvető helyett;
Csak a boldog aratók ajakán
Halljon a mező vidám éneket.

És megjön a víg ének ideje,
Zeng a mező és fája tapsoland;
Harsogva fut a folyam lefele...
Csak légyen egy szent cél felűl s alant!
És hit magunkban, hit jövőnk felől,
Hit,  mely mozdit helyökből hegyeket!
S ha a vezér szilárdan jár elől,
S a szent ügyért áldoz, tűr és feled.

Mert a nagyság tűz, mely fénylik s hevit,
De mely körül szálldos füst és korom;
Megkáromolja a nép szenteit...
Ne félj, ne várj! s nagy léssz mindenkoron!
És hóditó! ha csáb ellen, s midőn
Hátad megett nehéz zár csikorog:
Egynek talál minden helyzet s idő,
S meghalsz, de szólsz: »a föld mégis forog!«

De, tisztedben mit és hogyan mivelj:
Jól tudja nagy lelked, s folytatja már!
Még elhagyott, setét még annyi hely...
És annyi eszme megváltásra vár!
Élj, hogy midőn ama kéz megjelen,
A történet hiven iró keze:
A maradék is emlegesse fenn,
Felőled amit az feljegyeze!