Tompa Mihály

GYÖNGYHIM.

Gyöngyhim s démutka egy mosolygó
Réten virultanak;
Szerették egymást, - fájdalom, hogy
Köztök folyt a patak!

Egymást ölelni, még az éjnek
Óráin sem lehet...
Egymásnak a két bús szerelmes
Hő vággyal integet.

Mit ér az élet ifjusága?
Mit ér a hő kebel,
Ha vágy és szenvedély tüzében
Magát emészti fel...?

Mi haszna van megrakva gyönggyel
Nyilt kelyhem gazdagon:
Ha mindazt én, kedves virágom,
Reád nem rakhatom!?

Sohajtott a gyöngyhim s leejté
Bús hervatag fejét...
Tavasz van, fényes és virágos
De néki zord, setét.

Fátyolka, a rét zöld vidékin
Ki vígan szálldogált,
Hallá a szót, és látta a jó
Szerelmes bánatát.

S imígy szólítá meg: ha azzal
Enyhíted kínodat:
Van mód, hogy kebled gyöngyeit szép
Kedvesednek od'add!

Én azzal könnyen átrepűlök
A zúgó patakon,
S ajándokod, szerelmesednek
Nyakába aggatom.

Örült a gyöngyhim s általadta
Sziromja gyöngyeit,
Miket fátyolka, a pataknak
Könnyen repűlve, vitt.

A jó virág nézett utána,
És szíve reszketett:
Mi szép lesz ő! ah mintha látnám
A kedves gyermeket!

Fátyolka szállt... szállt, - és alatta
Volt épen a patak:
Midőn a gyöngyök a futamló
Habokba hullanak...

S mint a gyöngy a patak vizében
Gyorsan fenékre mén:
Ugy sülyedt el a két szerelmes
Bú s kétség tengerén.

S a rétnek legszebb két virága
Sárgul idő előtt...
Kedélyökön a bús halálvágy
Sötéten vész erőt.

Egyszer szép, csendes nyári éjen,
Midőn a föld halott,
Hallának - a lég susogva lágyan -
Imilyen szózatot:

Emelkedjék, beteg virágok,
Lelankadt fejetek!
Remény s vágy üdve életünknek...
Ti csak reméljetek!

Addig mienk, mig messze fénylik,
S ha birtokunkba jut:
A boldogság, ez égi fáklya
Már akkor elaludt!

Akarnátok egymás ölében
Láz közt hervadni el:
Mint ifjan élni a sovár kéj
Édes gyötrelmivel!?

S tudnátok a vak szenvedélynek
Karjába vetni mind:
Mi annyi kéjt ad s annyi bűbájt
Szűz arcotokra hint!?

Nem szánnátok a szivnek álmát?
És volna lelketek:
Hogy a pezsgő vágyért, unalmas
Valót cseréljetek!?

Eltelnék a szív a valóval:
De a vágy és remény
Jótékonyan izgatva, üzve áll ott...
Frisen tartja, mint harmat a virágot
A nyárnak idején!

Gyöngyhim s démutka most is a zöld
Réten virítanak;
S hiven szeretnek... mert közöttök
Foly most is a patak.

Ifjan maradt meg kebleikben
A boldog szerelem;
A vágy s remény hüvös harmatja
Locsolva csendesen.

S fátyolka, nagy munkába fárad:
Maig az elesett
Gyöngyöt keresve repdes ottan:
A gyors patak felett.