Tompa Mihály
HARANGSZÓ.
Mint a vidéket, csendes hajnalon
Csengő harangnak halk szózatja:
Merengő lelkem egy szent buzgalom
Titkos hatalma általhatja.
Tisztábban csendül a harangszó
Hajnalszellőben, harmaton:
Sohajts keblem! szemem könyűt ejts!
Tisztán zendűlj dalom!
-------------
I.
Teremtő Isten! hová tekintsek,
Hol ne lássam hatalmadat?
A fényes napban, a porszemben
Te megdicsőitéd magad!
Égen és földön mindenütt
Dicsőséged láng-fénye süt.
Bámultam a végetlen tengert,
S fűszálon függő harmatot,
Hozzám a búsult menny dörgése,
S a méhedongás elhatott.
Néztem a volkán égő poklába,
A fénybogárkát símogattam;
Hallám a vihar szárnyát zúgni,
S az ért kalászt zizegni halkan...
S - teremtő Isten! földön-égen,
Léted kiáltá minden nékem!
II.
Hatalmas felség, atyám, Istenem!
Dicsőségedet engedd zengenem!
Ki keblem, mint hárfát, felhúrozád:
Hadd, hogy éneke zengjen vissza rád!
Szivem nem tanulta a dalt s éneket,
Mint a madárral az vele született;
S ha sárgult lombon a madár meghal:
Hová, hová lesz az elzengett dal...?
Hol vettem én e hárfa hangjait,
- Mely vigasztal, megkönnyít, boldogít? -
Szent újjad irta azt hatalmasan,
Lelkem, dalom hazája égbe' van.
Elzengnek énekim... s mig meghalok:
Megvárnak engem a mennyben azok!
III.
Volnék bár oly nagy, oly magas,
Hogy messze csillagok felett
Hordozám büszke fejemet,
Hová nem ér a szél, a sas:
Nagyságom földön és az égen
Gondviselésed tartaná fenn.
Volnék bár oly kicsiny, parányi,
Hogy a sziklák apró mohában
Eltévelyedném, mint a vándor
Kietlen rengeteg-homályban:
Tudna, látna gondviselésed;
Atyám, bölcs Isten, hála néked!
IV.
A kétkedés, e barna denevér,
Hozzám jöve s szárnyára vett;
Földet, tengert bejára vélem,
S felhőkön túl emelkedett;
Most zúgó örvénynek felette
Függtünk, mint a sirály;
Majd tapogatva tévelyegtünk
Hideg barlang homályinál...
De elfáradtam, s visszavágytam én
Csendes lakodba, égi hit!
Csendes lakodnak tűzhelyénél
A béke lángja melegit.
V.
Bányász vagyok,
Kincset keresve nyugtalan,
Pályám nehéz,
A kincs mélyen, s eldugva van.
Világosító bányamécsem,
Ne aludjál ki, oh remény!
S mely a lopók kezére nem jut:
A kincset megtalálom én!
VI.
Miként a tenger mindenfelől
Körülfogja a szigetet:
Körülfogod te a világot,
Isten, legtisztább szeretet!
Ha a szigetből kiindulok:
Mindenfelől csak vízbe lépek,
Égen, földön szerelmed érzik
Ezer világok, teremtések!
Mély kútfeje a szeretetnek!
Legyek hasonlatos hozzád!
Te tenger vagy: harmatcsepp legyek én,
Mely tisztán fénylik a fa levelén,
Enyhűlést hoz, és áldást ád!
VII.
Adtál fájdalmat, oh Uram! gyakorta
Könnyel áztatom nyoszolyám!
Sok ellenségim csúfolnak, gyülölnek,
Szeretetlenűl törve rám...
Jól tetted, hogy fájdalmat adtál,
Hogy bút küldél a bú helyérűl:
Lelkem, könyűimnek vizében,
Mint a gyolcs megtisztúl, fehérűl!
Föl hát, csak bántsatok!
Próbáljatok meg emberek!
Ezzel csak boldogságot adtok:
Mert nektek én - megengedek!
VIII.
Harangoznak... menjünk az Úr házába!
Oh hívek, jertek, jertek el!
A jobb élet előérzelme hat meg,
Ha sok nép együtt énekel;
Arany tenger van a mennyégben,
Szent tengere az énekeknek;
Arany patak mi énekünk,
Rengő hullámai velünk
Mennybe folynak, mennybe sietnek.
IX.
Mint a madár nyert gyors szárnyakat:
Lelkem szárnya szabad akarat;
Tudom: kelet felől korány,
Nyugatra éj vagyon,
Északra fagy, meleg hon délre.
Lelkem akármelyik vidékre
Repülhet szabadon!
X.
Halkan járjatok, ne beszéljetek...
Hadd nyúgodjék a haldokló beteg!
Imé a természet halálra vál,
Eltépett, sárgult koszorúinál;
Lehullt fájáról a zöld lombozat,
Mi ünnepélyes fájó pillanat...!
Terebély fádon, oh lét és idő!
Levélként emberek milljója nő;
Ott együtt lakik az ősz és tavasz,
Ez a levél hull, most zöldül ki az.
Ágaidról az elmúlás szele
Ha fog fuvallni le...?
XI.
A temetőbe ki...! barátomat
Látogatom meg a sírhant alatt.
Ha meleg-e még ajka, kebele?
Oly régen nem beszéltem már vele!
Leülök a puszta sirhalmon,
S mit beszél a csend... hallom, hallom!
Én a hant felett, ő a hant alatt,
Úgy kibeszéltem véle magamat...!
Igen, igen! vágy és emlékezet
Nyelvén, az élő a holttal beszél;
A vándor darvat vágya elviszi
Kiesb hazába, hol nem éri tél.
Üdvöz légy, uj életnek vágya!
Te biztos úti levelem:
Utánad én a jobb világot
Tudom, hogy meglelem...!
XII.
Mi szép a mennybolt éjszaka!
Mi szépen ragyog csillaga!
Oh melyikben lelek hazát,
Ha majd szívütésim megállnak,
S nyugodtan mondok a világnak
Jó éjszakát... jó éjszakát...?!
-------------
Miként az esthajnal csendében
Zengő harangszó halkan elhal;
Halkan elhalt, elzengett a dal...
De a buzgó dalnok lelkében,
Mint a harang múló szózatja:
Zengelmét még viszhangoztatja.
