Tompa Mihály

HARMINC ÉVEN TÚL.

Mégis nagyon furcsa ez a
Mai fiatalság!
Léha nép! a saru-szíjja
Mindig szoros, vagy tág.
Verset ír, - a holdvilágon
Bancsalog szemével;
Pedig biz az, Isten engem!
Igen vékony étel.

Nyakrafőre belé szeret
Menyecskébe, lányba;
S szép mulatság: mikor elvész
Feje, szava, álma;
Lelkét a fakó alatta
Majd kifujja éhen...
Itt vesződik? mit tud kapni
Isten-adta népen?!

Muzsika szól, hejh bubánat,
Félre tőlem, távol!
S ki-világos ki-viradtig
Mulatozik, táncol;
Tölt pohár peng a kezében,
Sarkantyú bokáján...
Hejh, meg fogja majd fizetni
A tívornyát drágán!

Dévajságok népe! nemde
Szép arany-szabályok?
Felteszem: hogy lesz eszetek
Nem hallgatni rájok;
Mert kik igy korpázni szoktak,
Boldog fiatalság!
A jó bölcsek a mézet már
Üvegen át nyalják.

Hogy eltünt a fényes álmak
Játszi délibábja:
Az unalmas, tört kedélyt az
Titkon vérzi, bántja.
Mert nem a fa, aki díszét
Szélbe porba szórja,
Hanem a lomb és virágok
Hullanak le róla.

Hogy szeretni nem szeretnénk:
Nincs belőle semmi;
Sőt szivünket késő vágyak
Szokták tönkre tenni.
S tán szemünk többé a szépet
Nem találja szépnek...?
Más itt a baj: a leányok
Hogy már ránk se néznek!

És megjárná a tivornya,
Mint megjárta hajdan; -
Köztetek fel-éjszakáznánk
Pipafüstben, zajban;
Hanem ez a tréfa szörnyen
A torkunkra forrna:
Járná a kámforos flanell,
Meg a mézes torma.

Virgonc ifjak! egyedül az
Fáj bizony minékünk,
Hogy életkedv- és erőben
Véletek nem érünk!
Irigységből minden roszat
Nyakatokba rónánk;
- Nem ugy van már mint volt régen,
Nem az a nap süt az égen!
Ez már a mi nótánk!