Tompa Mihály

HŰSÉG.

Barátom mátkájához.

Magas menny a hűségnek hazája,
Túl a földön, sziklaormon s fellegen;
Hol megáldva, földre ejti Isten
Jóvoltábul tiszta harmat képiben.

S olykor a csöpp nem föröszt virágot,
Mert utában vad vihar ragadja el;
Tóba hull itt, ott sziklán törik szét,
Vagy a földnek tar göröngye issza fel.

De fönségét mindütt megmutatja,
Hantot növel a göröngyön és poron;
Búborék áll a tavon felette,
Fény-zománcú tündéres kis sírhalom.

És a sziklát, melyen széttörődött,
A tar sziklát, melynek nincsen élete,
- Hogy télben is kiterítve álljon: -
Lágy moh zöldes bársonyával vonja be.

S a virághoz, melynek szánta Isten,
Tiszta csöppje hogyha bizton elhata:
Mézzé válik a megnyílt kehelyben,
Édes mézzé a menny tiszta harmata.

Szép virág te, élted tavaszában,
Kebled e szín-mézzel telve telve van!
Édesítsd meg kedvesed, barátom
Éltét ezzel, szép virágszál, boldogan!