Tompa Mihály

IKARUS.

Vergődöm a tenger dagályán,
Sirom nem lát remegni gyáván,
  Bátran nézek bele...
A mélységtől sem fél, ki, mint én,
Föl a napig repűle szintén,
  És nem szédült feje.

Fent, fent valék... alázuhantam!
Elmulhatok: megvan jutalmam;
  Jelezve a siker...
Szép: akinek jut a dicső vég,
De azzal is köz a dicsőség,
  Ki gondol, kezd, - ki mer.

Ülénk a bús sziget homokján,
S a vízre bámultunk... okolván
  Sokért a végzetet;
A túlpart...! tenger nyomta távol,
Mit nem repűl át, meg se lábol,
  Ki földre született.

Repülni...! hah...! teremts magadnak,
Mit természet, sors megtagadtak!
  S én, - szárnyat alkoték;
A föld szinét elhagyva lábam;
Győzelmi zaj hangzék utánam...
  - Hódítva volt a lég.

A szárny emelt, - vágytam s repültem,
Lázas gyönyörtől részegülten,
  Nem félve, látva bajt;
Fent a magasban, mind magasbban,
A föld fiát hogy béavassam
  A lég titkába majd.

De, - illetvén, mi illethetlen:
A büszke nap boszús-ijedten
  Kél, üldöz és nyilaz...
Szárnyam sivít, izekre tágúl.
S leválik... a tüzes sugártúl
  Megolvadt a viasz!

... Vergődöm, - vívok szél- s dagállyal,
De rajtam új kéj futkos által:
  Mily fennség...! mily esés...!
Hogy ezt felejtéssel takarja:
Tenger mélysége, ég haragja,
  S vesztem: - mind mind kevés!

A hullám a száraz felé tart,
S titkát fű-fával közli a part,
  Énekli a madár;
Völgybe s oromra könnyen ér el,
S a szívbe szállván ingerével:
  Tenyészt, mint napsugár.

Élet jön a meddő szünetre...
A gondolat meg van születve,
   Nagy, munkás és örök;
Leend sok, aki fenn se szédűl,
Nem retteg a menny fellegétűl,
  Bár villámlik, dörög.

Betöltve éltem hívatása! -
A víz sirom hadd ássa, ássa...
  Kőszirt leszek neki;
Habját, melyet szétzúza bennem,
Ijedt, zajongó rendületben
  A felhőkig veti.

S lész a hab is, mely rám özönlék,
Hogy elrejtsen: - felőlem emlék!
  Vész, bíz ha szendereg,
Vagy foly köztük szilaj csatázás,
Örökre zeng itt a kiáltás.
  Halandók, merjetek!