Tompa Mihály

IZSÓP ÉS VIOLA.

A halmon, melyet zöld erdő ölel,
Két virág lakott egymáshoz közel;
Az izsóp egyik s a vadviola,
Mind a kettő kivándorlott vala.

A kertben jó volt dolguk. Dudva, gyom
El nem nyomá a virágágyakon.
Hőség s hidegtől óva, - szomjatag
Fejökre fris vizet locsoltanak.

De mivel rólok a kertész keze,
Minden túlhajtó lombot lenyese;
Ábrándozók, elégületlenek,
S megúnják a jó kerti életet.

El a mezőre! a szabadba, hol
A csermely ömlik s a madár dalol!
Szabad természet, te légy uj hazánk, '
Hol a kertész kezét nem nyujtja ránk.

A két virág a bérc lakója lőn,
Ott tengenek halványan, szenvedőn.
S ha csendes est van s a vész nyúgoszik,
Borúsan hangzanak panaszaik:

Még sem nekünk való ez a vidék!
Hol a szegény virág kifagy, kiég;
Hátunk megett magas vadon hegyek,
Mik idecsalják korán a telet.

A lég oly éles, a föld csupa kő, -
Virágok helyett gyér mohotka nő;
Rosz illatú belend, mérges növény;
S kék gomba támad a fáknak tövén.

Valamennyi szél s vihar itt lakik, -
Ugy bömböl, ugy zúg késő hajnalig!
A kertben díszlénk, itten elveszünk...
Ez a vad vidék nem való nekünk!

'S a boldog kertet mikor hagytad el?'
»A menyegzőkor!« - az izsóp felel.
'Oh én elébb! ugyan mondd el nekem:
Mi történt aztán a bús éjjelen?'

»A fénysziromból mi lett, azt tudod!
S hogy tőle a násznép széjjel-futott.
De a vakand, ki ott kertész vala
Hogy járt, midőn vadrózsa meghala?!

Ott kuttogott a sűrű fák megett,
Midőn a véres gyilkosság esett;
A hívó szélnek ily választ adott:
Mi baj, mi baj? rövid-látó vagyok!

Pedig mindent tudott, és látta jól
Az eseményt a fák homályiból;
A parlagrózsát ép ő adta ki:
Szép vőlegény, jer! itt vár valaki...

De meglakolt, mert elsülyedt; - setét
Lyukakban tölti kínos életét.
És amikép hazudta egykoron:
Rövid-látó lett s él csaknem vakon.

S mint mestersége vala idefenn:
A földet ásni, túrni kénytelen;
És élte, e haszontalan dolog
Miatt, folytonos veszélyben forog.

S a kert, mely akkor csaknem puszta lett,
Kiheverte a fájdalmas sebet;
Azt mondják: most még dúsabban virúl...
Mért is jöttünk el onnan botorúl!?

Mi boldogítja vagy szenvedteti
Az embert: a szív s annak érzeti!
Mert fény és árnyék, bánat és öröm,
Együtt lakoznak minden földövön!

Maradjon itt a vadbérc és a hegy!«
S a két virág a kertbe visszamegy;
Köszöntvén őket a virágsereg,
Szivesen látja a megtérteket.

A bokros izsóp és a viola
Azóta ismét a kertben lakik;
De látszik a teljetlen violán
A falusi élet mind e napig.