Tompa Mihály

KI A SZABADBA...

Ki a tágas, szellős szabadba!
- Az emberektől elszakadva, -
Föl a halomra, bércre föl!
Hol a lélek szárnyát kibontja,
Enyhül az élet terhe, gondja,
S hévsége nem tikkaszt, nem öl.

Oh, láttam én gyakran ez oromot,
Midőn lángolt, kéklett, borongott:
Ösmérem a zöld halmokat.
Mulattam a vén cser tövénél.
S bokor mellett, mit a kelő szél
Rezzentve, játszva hajtogat.

Im a viszhang, kit játszi gúnnyal
Egyik bérc a másikhoz útal,
Mig elhal a szűk völgyeken.
Im a patak, mely lomb között jön, -
Elvész alóla medre rögtön
S lehull - tajtékba törve lenn.

Ah. mégis új mind e jelenség! -
Könnyed szabadság, büszke fennség
Veszen bűbájával körül;
S mint a fürdő madár a habba:
Az édes, a szent hangulatba
Én lelkem új vággyal merül.

Erdőcsendben dalok csatája;
Szines virág hímezve váltja
A harmatgyöngyös levelet;
Hüvös szellőt érzek fuvalni...
S igaz, mit a szó, csend sugal, mi
Borong, fénylik, - jajong, nevet.

Ha a fa szomszédján erőt vész:
Magasságban, erőben ő lész
A táj csodája, dísze majd;
A zuhogó ár szaggatásit
Gyorsan hegeszti gyenge pázsit;
Ha vész az ág, a törzs kihajt.

A tölgy, mit a nyár lomboz, ágaz,
A kőszál, melynek homlokát az
Ős, nagy idők korma lepi,
A kristály lég, a messze látkör,
A fény, mely a mennyből alátör:
- Mind, mind magasztos, ünnepi!

Oh isten szép, szabad világa,
Igazsággal, fénnyel megáldva,
Kútfejeid mily kiesek!
Hol égő homlokom kihűlhet,
Szivemre száll vigasz s üdűlet:
Én kebeledre sietek!

Ezer csudával íme rakvák
Az ég, a föld, e kincses aknák;
S ha a lélek fenn, fenn ragad,
Vagy a mélység fölé borúlok,
Hogy látok, értek és okúlok,
Ugy boldogít e gondolat!

S mint a buvár, ki hab közé dől:
Él a fennről vitt tiszta légből,
Mig rá mélység s tenger borúl:
Erőt innen kölcsönzök, innen!
S mig lenn futok, küzdelmeimben
Én lábam meg nem tántorúl.