Tompa Mihály

LEVÉL EGY ANYÁHOZ.

Légy üdvöz, asszonyom! kit a családi kör
Boldoggá tőn, - s kimért határa nem gyötör;
Ki nem várod hiú álmakkal a jövőt,
S békén megnyugszol a multon, amelyet letőlt.

A hely vig arcot ölt és felvirúl a ház,
Hová arcok fordúl, hol éber gonddal állsz!
Ugy jársz te, mint a hold, mely nesztelen halad,
Minden megfényesűl körűled, általad!

És mégis arcodon búfelleg árnya van,
S megtér, - bár a mosoly széleszti untalan;
Szemednek a könyűt megfogni oly nehéz,
Ha lopva s hosszasan ifjú lányodra néz.

És a fejlő virág bálványod, mindened...
Mi az: hogy bánattal kell rá tekintened?
Hogy búsithatna el ily gyermek ily anyát?!
Értem... nem oly szép ő, amint ohajtanád.

Oh, oh! ki ért meg és ki fog fel titeket!
Hát nőkké lélek s szív egészen nem tehet?
Szellem, báj és tökély még arra nem elég...?
De kell egy kis szeszély, kell egy kis gyengeség!?

Hiszen kegyes biró az a szülői szem,
A szív törvénye ád inkább, mint elveszen;
S te túlszigor miatt azt sem látod talán,
Mi ott van gyermeked lényén, arcúlatán?

Nem kell szó, - a szótól e gyermek kebele,
Mint a húr, hirtelen búsan megrezgene;
Oh! elég egy titkon szánó tekinteted,
Melyet megérez ő elébb, mint észrevett.

S ki most vigan cseveg, dalol s mosolyg feléd:
Elveszne ajkiról a dal, mosoly, beszéd;
A bú, mely lelkedből láthatlan felmerűl,
Világát, életét, mint kör venné körűl.

És bár ne volna szép, - mit a szó így nevez, -
Lelkedre bánatot miért idézne ez?
Oh a szépség csalárd, gonosz fényű lidérc,
Amely után setét vészes helyekre érsz!

Ki dúsan nyerte e baljós ajándokot,
Kit a sors csábitó tündérnek alkotott:
Ha nincsen a szivben értékesebb vagyon,
Elvész, mint súlytalan hajó, hab- s zátonyon.

Nyárünnep élete, - fénylő, meleg, zajos, -
A lég, melyet beszí, kábító, illatos;
Szivéhez, büszke bár, a hizelgés elér,
S ez álnok tűkörből zsarnok lesz és ledér.

És míg örökre szép, és míg örökre szent
Másnak a perc, midőn a kedves megjelent,
S szerelmet, szívet kért a reszkető ajak:
- Ő a szót, mint üres bókot hallgatja csak.

A költő rabja lész, és báját zengi dal,
A művész álmodik bűvös vonásival;
Ver érte annyi szív, beteg lesz annyi vágy...
S ő hidegen annyit őrjöngni, veszni hágy.

De múlik a tavasz és hullong a szirom,
Az égi tünemény lesz végre földi rom;
Oh, ott az ajk körűl a rendülő vonás...
Hol a kín, mint az ár, magának árkot ás!

Ha volna, aki őt gyötörné, bántaná:
Oh az irgalmatlan sorsot még áldaná!
Hanem, hogy szánja csak, ki nem felejti el:
Ez egy a kárhozott lelkek gyötrelmivel!

Derítsd fel asszonyom, borongó lelkedet:
Magad vagy példa te, hogy a nő mi lehet?
Oh hisz csupán nemed választott lelkei
Tudják jól életünk titkát megfejteni!

Mi jártunk villámként dörögve, fényesen,
Ti jártok szellőként láthatlan, csendesen;
Ahol mi elmenénk, mutatják a romok,
Üdűlés szól, ahol ti megfordúltatok!

Önsúlyától a kő, mely földre vettetik,
Mindig alább sülyed, mindig leebb esik;
Amint hajlik korunk, mi így esünk alább:
S ti magasultok az idővel, mint a fák!

Oszoljon hát a köd, gyógyuljon, ami fájt!
Többet nyert lányod a szépségnél, nyerve bájt;
Mely, míg bánat s idő letörli a kecset:
Megtartja, mint igaz gyöngy, a fényt és becset.

Nemes lélekkel bír, érzelme tiszta, mély, -
Sajátja hő forrás gyanánt a nőkedély;
Amelynek légköre lágymeleg szüntelen,
Körülte a pázsit télben is eleven.

És kell-e több? És nem elég-e ennyi kincs:
Hogy rá elégedett s nyugodt szívvel tekints?
Hogy ő boldog leend, csak gyámolítsd, vezesd,
Magadban bírod a legbiztosabb kezest!

Tanítsd, hogy a szerény kör, mely reája vár,
Virágos, zengzetes, - nem hangtalan s kopár;
Az egyetlen hely, mit a sors néktek hagya:
Nagy s tisztelt lenni, mint nő, hitves és anya.

Tanítsd szeretni a dicső természetet,
Hol még ragyog, mi az emberről elveszett;
Hol a köny megered s meggyógyul a kebel,
Érzés és gondolat a menny felé emel.

Amely a nemzeté: a három drága szint,
Viselje kebelén s nem a divat szerint;
Legyen jó honleány s ritkán említse ezt,
Mert szóval mondva, e nagy név szentsége veszt.

Egyebet, mint lelked s példád, reá ne hagyj!
Tedd hűvé, nemessé, - tedd azzá, mi te vagy!
S ha majd egykor meghűl fején áldó kezed:
Ő boldog lesz, - boldog, ki hisz, remél, szeret!