Tompa Mihály

MÁRVÁNYSZOBOR.

Az egymástól elvált világ-elem
Ős-forradalma adta lételem!
S voltam, mióta volt a földteke,
Sötét méhének márvány-gyermeke!

De jött a törpe ember, és hova
Le nem hatott a mennydörgés szava:
Fölverte vakmerően sötét tanyám,
Hogy tompa álmait virasztanám!
S mivé levék? Hol porba tér a por:
Enyészet-hírlő hitvány sírszobor!
S itt, hol veséi szertemállanak,
Ösmérhedd az embert valódilag.

Hosszú hazugság rövid élete,
Kit bár a halál sírba fektete:
Fejéhez más emléket vés, gyalúl
A nagy hazugság folytatójaúl.
S a holtnak, - amint mondják - e rövid
Életben szerzett fényes érdemit
Arany betűkben fenn hirdeti ez,
- Bolond, hitén hazugságot ki vesz!

Rég állok én itt, minden éjfelen
Átkozva tartós márvány-életem,
Mely a rombolva járó századok
Dühén, akartalan daccal, kifog.
Annak, kit itten rejt a síri bolt,
Midőn szennyes pályája futva volt,
Fölé érdemjelül helyeztenek,
Bámulván a szájtátó néptömeg;
S a bérelt szónok, minden jobb kebelt
Méltán bántó dicsérő szót emelt;

S kit a bűn orgazdának ösmere,
Nadálynak a veríték embere,
Ki marta, mint eb, a becsűletet,
Kitől a szűz igazság reszketett,
Az eskürontó, vérgyilkos, kaján:
Üdvösséget nyert szemtelen szaván!...
A sir pedig gondolkodott, s a föld:
Ha béfogadja-é ölébe őt?...

S ez átkozottnak porló hamvait
Jegyezve állok évek óta itt,
Várván: hogy aki lát szivet, vesét,
Villámmal törli szét e rút mesét,
Melyet szilárd keblemre, kínnal, a
Vésű vájt és erőszakolt vala!
A sir pedig gondolkodik s a föld:
Keblébül hogy ne hányja-é ki őt...?

Az ember élte kétszín, álkodás,
A temetőbe sem kiséri más;
- S az elmállott szív bár rég por, homok: -
Ez, az élők szemébe vigyorog.
Itt, e felhantolt sírhalom felett,
Hová egy öngyilkos temettetett,
Békés olajfa hajtja levelét,
Gunyolva a bennfekvő életét.

Mi szép amott, a fehér liliom
Családival beültetett halom!
S a szűz virág talán lehervadand?...
Nem, bár kéjhölgyen domborúl a hant.

Kit éhhalál küldött apáihoz:
Sirján vadbúza bokra ingadoz.

Bölcset vezérel lámpásként az ész,
S bölcsnek sirján szamártövis tenyész.

Itt ciprussal gyász fűz ölelkezik
A zsarnok sirhalmán, kinek pedig
Vesztét imádságába foglalá
Az árva nép, mely éltét gyászolá.
És szól az emlékkő betűje fenn:
Itt nyugszik ő az Urban csendesen;

S az itéletnek nagy napjára vár,
Mely felkölti, valakit sirja zár!
Nem igaz, nem! ha az éj fele jő:
Sirjából nyögve váncorog elő,
Kit a reá kért átok súlya nyom:
Kerűli csontját csend és nyúgalom!
Hazugság, hogy várná a nagy napot!
Kiben vér és velő jéggé fagyott:
Ha gondolatja arra tévedett,
Hogy higgyen sírontúli életet.

Ott, egy jól ápolt sirnak mélyiben,
Korfontosságú férfiú pihen;
Pihen, mert méltó munkát végeze,
A társaságnak szolgált két keze;
A sír virágos, a sír hantja zöld,
Lágy fűvében dalos madárka költ,
Dal és virág mind e sírhoz való...
Hiszen porában fekszik a - bakó.

Hol letevék a költő hamvait:
Szegfű s demutka illatozva nyit,
Magvát, barátja, a kis csalogány,
Hű rokonszenvből ejté el porán.
Nem tudta ő, az énekes barát,
Mi illetné a költő hűlt porát;
Tudván, mi volt a dalnok élete:
Sírjára ürmöt s bürköt ültete.

Kit a halál itt por közé vetett:
Tagadott Istent, örök életet;
S imé a feltámadást tagadó
Sirján kihajt a leszúrt fűzkaró!

És a könyűt ki számlálhatja meg,
Mely itt kétszínűségben elpereg?
Hantot, hogy meg ne szólja a világ,
A férj, utált nő sírhalmára, vág.

Az özvegy szive gyászba nem borult,
S hoz férjének immortel-koszorut;
Testvér testvérre bérgyilkost fogad:
S ültet halmára fát, virágokat;
Magzat, örökös kijövén ide:
Boszús lesz nem beteg szülőire.

Ellenmondás  minden lépten-nyomon,
Gúny és hazugság kövön, hantokon...!
Tagad, hisz; sír, kacag; csügged, remél
Az ember itt, úgy amint kedve kél!

Jött a tavasz, s nyugalmas éjfelen
Virágmagot szórt e csont-telkeken;
Kértük, hiába kértük egyre őt:
Ne látogassa meg a temetőt!
Itt nem virúlhat, rothadás lakik,
Övé e föld a végső szem-porig.
S ennek virága, mely buján tenyész:
A csontokon élősködő penész.
Nem kell más virág, s zöld levél nekünk!
A lét halála a mi életünk...

Ki hópalásttal mindent eltemet,
Kértük, hiába kértük a telet,
Midőn felszedte fehér sátorát,
S a tért bucsú-dühében zúgva át,
Nyaralni vad bércekre költözött:
Maradni köztünk, a sirok között!

Alant ha tél van, tél legyen felül,
A régi szó mig nem, vagy teljesül,
S fel- vagy nem olvad dermesztő fagya...
Hiába kértük, a tél elhagya...!

Ki a lehunyt napot meggyászolod:
Hadd nékünk, oh éj, barna fátyolod!
Legyen kitiltva innét fény, sugár...
Mely hozzánk úgyis csak hazudni jár;

S kint az enyészet barna lelke bír:
E csontvilágban gúny a játszi pír.

Borúljon el hát barna éjözön
A temetőn, e nagy botrány-kövön,
S néha vessen a boszús ég villáma,
Muló fényt e világtalan világra!