Tompa Mihály
OLTÁRKŐ
Sáros hegyes-völgyes határa
Egyik bércén állt Karvaly vára,
Magasan - mint egy óriás -
Büszkén emelkedő tornyával,
Melynek villámok táborával
Gyermek-játék a bajvivás.
Amely emelte vállain,
Csak ugy nyögött a bérc alatta;
- Sok büntől volt a vár nehéz;
S reá kért átoknak miatta. -
Tajtékozó patak
Futott le a bércoldalon,
Melyet kinjában izzadott
A terhe-unt halom.
Felül titok, fény, bűn lakott,
S zajtól rengett a vár fala;
Karvaly rabló lovag, s a táj
Csapása, ördöge vala.
Vivén cinkos hadát:
Fosztott, rabolt és égete;
És tette, arca volt,
Minő a vétek, fekete.
Az őrgonddal tartó anyának
Titokban nőtt édes leánya
És bútt, ha a rabló közelgetett;
- Miként bú az ifjú galamb s remeg,
Jövén a véres-körmü kánya. -
És mégis minden év alatt
Nem egy lőn gyászos áldozat!
S ki fájdalmában szót emelne:
Halál, vagy börtön lánca rajta;
Oh, ments, uram, meg a gonosztól!
Sok vérző sziv titkon sohajta.
Egykor, lezúgván bűnlakából
A rabló, mint a fergeteg,
Csaholt előtte és utána
Vadat hajhászó ebsereg;
S hol, - Istenétől munka közt
Kérvén kenyért, ruházatot, -
Feltört tenyérrel, a szegény
Szántóvető nép izzadott:
A felzsendült vetés
Fejét kihányni kezdte már,
És gazdag aratást
Igért a hullámzó határ;
De a kőszívű összevissza
Törette, dulta a vidéket;
Mint ahol jég, vagy sáska jára:
A díszétől fosztott határra,
A bús földnépe sírva nézett.
Mint a mezőknek tündérasszonya,
Dalolva, tarka koszorút fona
Egy édesen andalgó szép leány,
Ülvén a rét zöldellő pázsitán.
'Enyém ő! - szólt Karvaly - rég keresem!'
S felé csuszott, mint éh vad a lesen;
De a leány, eszmélve még korán,
Eltünt a fűzes zöld sikátorán.
'Utána!' - orditott a vad lovag, -
És kísérői szétrobbantanak;
De a leányt - a helység oly közel! -
A zsákmányló nép nem foghatta el.
,Te vén kopó! jól érts meg engemet,
Agyon rúglak, mint egy hitvány ebet,
Ha még ma az enyém nem lesz a lány...!'
S a vén vadász értett az úr szaván.
»Hatalmas úr! tudom, hol a berek,
A gerlicének majd hurkot vetek,
S ha csak az égben nem tartózkodik:
Tied lesz...!« - szólt görnyedve a porig.
------
Karvaly, sötét barlangja rejtekén,
Járt föl s alá, miként az éji rém,
Szilajbodván minden percen dühe;
Vadásza, Kancsal, végre megjöve.
'Beszélj!' kiálta Karvaly nyugtalan, -
Parancsod híven végrehajtva van!
De üldöző csapat támadva rám,
Váradba a lányt el nem hozhatám;
Utat veszíték hát a nép előtt,
S az oltárkőhöz vittem sebten őt;
Ott a galamb...! onnét el nem szökik,
Mellette hat legényem őrködik!«
'Ördög, pokol...! ha őt ott nem lelem...!'
»Uram, felesleg minden félelem!
Ott e nagy éjben a bagoly ha jár,
S biztosb azon hely, mint e sziklavár!
De halld mivoltát: a bércoldalon
Elrejtve régi falrakás vagyon;
E honba rontott szittya őseid
Rakák hajdan oltárul e falat,
Hadúrnak első lángot itt vetett
Az uj földön a véres áldozat.
S akkor a bérc büvös erőt nyere;
S annak most is, aki fegyvert visel,
Vagy véres boszút forral kebele:
Hozzája-férhetlen a régi hely.
Tatárfutáskor ezrek életét
Tartá meg a bérc, mely csudásan véd.
Hatalmas úr! vesd el hát fegyvered,
Jöjj... és a drága zsákmányt ott leled!«
Szól, - s Karvaly véle a nagy éjszakán
Elvágtatott gyorsan futó lován.
------
Felkölt az uj nap fényes reggele,
S a megrabolt családon gyászt lele;
A bús szülő, - oda van magzata! -
Jaj-szó között, bus könnyet hullata.
S jövén gyors hirnök szólt fájdalmasan
Lányotok Karvaly hatalmába' van...
Az oltárkőhöz vitte a gonosz;
Segélyt a föld, de tán az ég se hoz!
S hangzott a bús apának ajkain:
Isten nevében föl, föl társaim!
Segélyével meghágjuk a helyet,
Hisz angyalának veszni nem lehet!
S a hű nép, a rablónak ellene
Fegyvert ragadva, búsan felkele.
A jő öreg vezette hű hadát,
De megrohanván a bérc oldalát:
A kar lelankadt, a térd megtörött,
S lehullt a nép kinos jajok között:
Ismét, meg ismét tört s erőködék
A nép nehány legmerészebbje még
És mind haszontalan! akarna...
De leveri a bérc varázs hatalma.
Hol lel vigasztalást a bús apa?
Sok küzködés után, bátor hada
Fájó tagokkal lassan visszatért;
Mond: villám érje a gonosz fejét!
S kacagva állott a rabló felül;
- A szűz virág még illetetlenül!
És másodizben a szép hajadon
Testvéri jöttek futós lovakon,
S utánok hosszan nyulva annyi nép,
Hogy tán a bércet széjjelszedheték;
Hozván gyilkos vasat, boszút s erőt,
Alattok szinte megrendült a föld,
De amidőn kezdék az ostromot:
A rohanó had rögtön megfogyott;
Hortyogva hátratért mindannyi mén,
Lehullt lovagját húzva kengyelén;
A fő lelankadt, térd s kar megtörött,
A szemre szédülés homálya jött.
S kacagva állott bősz Karvaly felül:
- A szűz virág még illetetlenül!
Harmadszor jött a vőlegény maga,
Mint az oroszlán, mely nyilat kapa;
Követte fejre kisszámú csapat,
Rablóra, bércre szórva átkokat.
És megrohanván a bérc oldalát,
Nem lőn többé varázs hatalma gát;
Vért szomjazott bár, és volt fegyvere:
Mátkát, csoportot vissza nem vere.
A karra nem jött zsibbadási kín,
Nem ingott többé a nép lábain,
De fel, gyorsan és biztosan haladt,
- S körülkeríté a varázs falat.
S mig rabló Karvaly elképedve állt:
A mátka kardja mellén verte át.
A zsákmányolva élő söpredék,
A föld szinéről eltörölteték,
Ellent sem állva; - nem volt fegyvere! -
A vétek méltó büntetést nyere.
A hely varázs hatalma hol vagyon...!
Csodálkozással a had népe szólt;
S válasz reá a mátka kinja lőn...
- A szűz virágszál ah már törve volt! -
------
Pécsújfalvának sziklás bércein,
Pusztult magányban áll a régi fal;
Felette vad fák ága birkozik
A nyargaló szelek fiaival;
Varázs-hatalma régen oda van,
Csak a mondában él homályosan.
