Tompa Mihály

ŐSIDŐKBŐL.

Már három nap, három éjjel
Harmatozik a fű vérrel;
Hogy a harc, e vad sebzett mén,
Nagy-végsőt rúg ina-metsztén.
S pártos kún had felkoncolva,
Vagy szétszórva mint a polyva.

Együtt fekszik barát és ellen,
Nem fenekszik egymás ellen;
Hallgat a kürt, - elmaradt szét
Kelevéz, kard, behorpadt vért,
S üres puzdra, - nyillal telve:
Mérges kigyó, szája, nyelve.

László jár a csatatéren,
Meg-megállva minden lépten,
Amint erre, arra ösmér...
Vajh mért hullt e sok rokon vér?!
Lelke, arca elsötétűl...
- Veszteség a nyereségbűl!

Hajdan a kun homokpusztán
Bolygó ér volt, alig futván;
S magyar nemzet, amely volt már
Hét forrásból harsogó ár,
Felvevé az elveszendőt...
S im partot tör mikor megnőtt!

Nyugtalan nép, porba' fekszel!
Mit tegyek, hogy jobbra kelj fel?
Hogy szelídűlj, szóra hallgass,
Ne barangolj mint a farkas!
Töpreng László: ugy sem... igy sem...
Meg kell őket telepitnem!

A király mig így határoz,
Vissza-kerül sátorához;
Hol felé a vert kunoktúl
Követség tart, - s kérve fordúl;
Kérni... hah, ez mily gyalázat!
Büszke kun sziv reszket, lázad!

Követség szól, a király hall...
Nézve szúró pillantással,
Jobbra délceg hősök állnak,
Színe, lelke táborának.
Balra foglyok, ketten-ketten,
Talpig láncban, talpig sebben.

,Békét kérünk, király! - ajkad
Kész a szóval, (bár még hallgat,)
Mint a kézív megvont húrja,
Hogy a vesszőt el-kirúgja;
Mi az: - hányd meg jó-előre -
Szó kimondva, nyíl kilőve?!'

,Vér, vagy sarc kell? e fogoly had
Hűtse boszúd; rendre fojthadd!
Kincset mér a kún cseberrel...
Vagy ha kedved tartja: szedd el
Ifjainkat, szűzeinket.
Győztél, szabd meg, ami illet!'

De ha tovább-menve ennél,
Célod, hogy megbélyegeznél!
Ősgunyánkból kifordítva,
Szakálunkat megcsonkítva,...
Őseinkre! kik elhunytak:
Még egy harca lesz a kunnak!'

»Nincs, - mond László nyugton, gyorsan, -
Kincsre éhem, vérre szomjam:
Ki foglyul van, elbocsátom...«
(Foglyok vélik, hogy csak álom,
Amint békó, lánc kezökrűl:
Mint a haraszt földre zördűl.)

»Szűzek, ifjak, - nép virága -
Nem kerűlnek szolgaságra;
Aminő volt, lesz az öltöny...
S kún szakála nagyra nőjön!
Nem sarc, nem vér s iga rátok:
Kevés, amit én kivánok!«

»Mely ma porrá lész a tűzön:
Sátor helyett ház épűljön!
Tartós, délnek, sorba szépen,
Kúttal, fákkal közelében;
Élni s halni majd idővel:
Kell szántó-föld s temetőhely!«

Ennyi, nem több. Örvend a kun,
Frigyre lépvén a jó alkun;
- Messzevágó célt nem értve:
Magyarságnak nincs inyére: -
De a László lelke, látván:
Felderűl, mint a szivárvány.