Tompa Mihály

ŐSSZEL.

Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
  Oly jó ittkünn nekem!
  A természetnek hervadása
  Beszél lelkemnek csendesen.

Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag,
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
  S mig bús szellő susog
  S nyájas sugár dereng az őszben:
  Ajkam sohajt, - és mosolyog.

Mig jő-megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat;
  S végök lesz hirtelen
  Sovány, hosszúkás ujjaim közt...
  Hideg, nagyon hideg kezem!

Ah, mért is ilyen hosszu életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
  Sokáig élni öröm-é:
  Ha bánat, kétség, fájdalom van
  Szurkálva perceink közé?

Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le;
  Hogy élet és kebel
  Fényes piros lángban, miképen
  A fáklya, ugy lobogna el;

De égő fáklya nem vagy, életem!
Ugy sápadok meg én is csendesen,
  Mint ágon a levél...
  Ah, a természet haldoklása
  Lelkemmel titkosan beszél!