Tompa Mihály

RÉGI JÓ HÁZAM!

Ugy ohajtom, égek látni
Annyi, annyi év után!
Álmaimnak kétes utját
Messze földön mig futám,
Melyek egykor a sikon a
Házat, udvart jelelék:
Most is híva integetnek
A magasló jegenyék.

Láthatom hát nemsokára
Ama tisztelt arcokat,
Melyeken, mint oltárképen,
Nincsen szeplő s karcolat.
Nyílik a kör... ah az óra
Nékem üdvöt szerze itt...!
S vágyom újra-élni a mult
Kedves, édes perceit.

S mig ez érzés úgy siettet,
Van, mi gátol s visszatart:
Nem látott-e ez a ház is
Rázkodást és zivatart?
...Távozunk, - s mi fényes, ép volt:
Elsötétül, romba hull...
Ház galambja, kert virága
Megjöttünkig elvadul.

Hátha itt is változásnak
Hordja minden gyász-nyomát!
Búbánatban, feketében
Lelem a ház asszonyát;
Komor csend a folyosókon,
Vén fű a lak udvarán...
S urát kérdve a cselédtől;
Ez bámulva néz reám.

Hátha a zárt kapu mellett
Mérges állat agyarog,
Ingerült hang kérdi belről:
Mit kivánok? ki vagyok?
S megütődöm a lakóknak
Ösmeretlen képein...!
Hátha - hátha - mig von a vágy:
Tétováznak lépteim.

Ah! jobb lesz tán, visszatérve,
A mult képét őrzenem,
Ha megcsalhat s bánatot nyujt
A valóság, a jelen.
Szebb a tájnál, - hol az őszi
Fagylaló szél átsuhan -
Másolatja, mely mutatja
Festve bár, de lombosan.

A ház, mint volt álljon: a fal
Vad babértól zöldelőn;
Benn, helyén a régi bútor,
Láng, parázs a tüzelőn.
Ur és asszony arca légyen
Nyilt, redőtlen, mint vala;
És a légkör fényes, hangzó
Az örömnek általa.

Lássam a család virágát
Folyvást ifjan és üdén;
A fiúkat játszadozva
A gyümölcsös zöld füvén;
Mint repül a sárga hajfürt,
A piciny ajk mint cseveg...
- A szép emlék nálam ezt a
Képet örökitse meg!