Tompa Mihály

RÉGI TÖRTÉNET.

Fel, fel Izráelnek sanyargatott népe!
Sorsod régi átka enyhűlni kezd végre,
A szabadulásnak szép hajnala támad,
Megszűnik, elmulik a terhes szolgálat.

Faraó, rettentvén ég és föld csapása,
Enged, - s hajlik, hogy a népet elbocsássa;
Mikorra szót s esküt visszavesz, megmásol,
Egyiptom földétől legyen e nép távol!

Megy a roppant sereg, - egymást támogatván
Mindannyi nemzetség, a Gád, Aser, a Dán...
Zajlik, mint a tenger külön-külön habba,
Mégis egy és egész, nincsen megszakadva.

Előttök maga jár az Úr, ködben, lángban...
Az ég mannát hullat étekűl csodásan;
Utjokban a tenger elválik, mint a fal,
És összefut, midőn Faraó jön haddal.

A hosszú bujdosást a nép mégis unja!
Nehéz a szabadság, s a honszerzés utja!
Sokan megvénűltek, sokan meghalának
Látása nélkül a boldog Kanaánnak.

Ha van, ki szilárdan törekszik a célhoz,
Kit sanyar s akadály küzdésre acéloz:
De a nagy sokaság alélt, tunya, dőre,
Boszantja e merész kiáltás: előre!

Oh mert a szolgaság, ha hosszú, elgyaláz,
Áthat csontot, velőt, mikép a tolvaj láz!
A békó öl, nem mint a kard nagyhirtelen,
Tőle sziv és orca lassan lesz vértelen.

E nép sem az erős Izráel, ki vala...
De akin meglátszik a hosszas nyavalya,
Kit a küzdés rettent, a reménység untat
S felejti, melytől fut, a keserves multat.

Neki a jövőért szenvedni oly nehéz!
Meg-megáll utjában s hátra-hátranéz...
Arra tekint, hol vagy Egyiptom határa,
És visszavágyódik a vöröshagymára...