Tompa Mihály
REPKÉNY.
Magasan áll az ősi vár,
A hegytetőnek fellege;
Komor, sötét a vár fala,
Mint a várúr tekintete.
De van napfény, mely a borút
Enyhitse, hajtsa nyájasan:
A vár urának jó, szelíd
És angyalszép leánya van.
Hallott a leány fegyverzörejt;
Látott kemény vad képeket;
Sok, harcokon edzett vitézt:
De egyet sem szerethetett.
Hallott merengő hárfadalt,
Mely hű szerelmet hangozott:
És megszerette a leány
Az ifju vándor-dalnokot.
S hogy fenn viraszta ablakán,
A szellő, a lombos vidék,
A csermely és a holdsugár:
A dalt fülébe zengi még...
S éjjel, a dalnok képe volt
Melyet szerelmének keze
Mosolygó nyájas álmai
Tündérvásznára hímeze.
A hölgy nem mondta, hogy szeret,
A vándor-dalnok hallgatott;
De a szem híven elbeszél
Sok titkos, mély gondolatot.
És a várúr haragra gyúl,
Mert két szívnek titkába lát, -
A dalnok lantját eltöri,
S kitiltja várából magát.
Zordon, sötét a vártorony,
Halovány a fogoly leány;
Könyben, vizben áll egy virág
Magas cellája ablakán.
S megszólal csendes éjjel, a
Letört virág: 'én kedvesem!
Nem látod-e, mint hervadok
Rabasszonyommal idefenn?
A hölgy szerette dalnokát,
Én tégedet szerettelek;
Boldog volt titkon a leány,
Boldog valék én is veled!
S hogy elvevé a dalnokot
Az irigy sors kegyetlenül:
Engem letört, és úgy adott
Bús hölgyének emlékjelül.
Magasan áll a vár fala, -
Isten veled, hű kedvesem!
Én nem soká elhervadok
Rabasszonyommal idefenn!'
S a repkény búsan feltekint,
Mely volt a várkertben alul,
S beszélgetének hajnalig
Szerelmöknek fájdalmirul:
'Ah, bár innen lehullanék
Karjába, aki hűn szeret!'
»Ah, vagy mehetnék én oda
Hiven meghalni fenn veled!«
Igy mulnak éjek és napok, -
Szegény költő! hol vándorol?
Sohajt még a letört virág,
Él még a szép halvány fogoly!
Letört virág sohaja ez:
'Könnyebben meghalnék talán,
Ha itt volnál, ha hervatag
Fejem kebledre hajtanám!
De holtan sem látsz, - hogy behints
Szemed hulló könyűivel:
Elhervadott virágait
Csak a boldog hajitja el!'
S szavára repkény felel,
Csendes homályos éjeken.
- S a hang mindegyre közelebb, -
»Megyek, megyek, hű kedvesem!
Mely a boldogság idején
Szelid gyönyörben ringatott:
Ápolgató karom között
Muljék el vég-pillantatod!«
Kúsz a repkény, - s fölebb, fölebb
Kapaszkodván gyorsan halad;
Folyásba ment indáival
Befutja a kormos falat.
S mig haldokolva a virág
Vég-szirmait hullatja fenn:
A hű repkény emelkedik...
- Emel a tiszta szerelem!
A fal magas és meredek, -
De a repkény fölebb hatott;
Édes, kinos találkozás...
Elérte a várablakot.
Ott a repkény hű karja közt
Szólt a virág: 'én meghalok!
De a tiedhez forrjanak
Én életemből a napok...
Mi késő őszig hátra volt,
Mi még reám nézett vala:
Reád maradjon életem
Zöld lombjának virúlata!
Igy két élettel töltsed át
Zöldelve a telet, nyarat;
Elhervadok, - de élek igy
Én is tebenned s általad!'
A tört virág elhervadott,
Alusznak a költő és leány, -
Romokba dőlt a büszke vár,
De a repkény zöldel falán.
Kihűl, hamvad a kebel...
De túl időn és életen:
Örök virúlatban vagyon
A költészet és szerelem!
