Tompa Mihály

SIRATÓ.

Kőrösnél az ó temető
Sirató nevét honnan vette?
A legvénebb siremlék mondja meg,
Mely századoktól áll felette;
A legvénebb emlékszobor pedig
Az ősrege, s barnult irása
Gyász idők hosszu sóhajtása,
Mely halkan, de fájón emelkedik.

          -------------

Tatárfutás volt; csendes tüzhelyét
Elhagyta a föld árva népe,
Rémülten búván erdők, nádasok
Kétesen védő rejtekébe.
Míg a szülő sikoltó magzatit
Karjára és ölébe szedte:
A roskadásig megterhelt fiú
Megélemült apját vezette.
Vagy a pogány gyilkos dühének,
Vagy éhhalálnak martaléki;
Mig földig égtek a gazdag tanyák,
S az alföldnek boldog vidéki.

Közel Kőröshez, rég beomlott
Földvárnak halma látható;
Vizbástya, mely köríti védve,
Posványos, káka-fedte tó.
Holott a hóka szárcsa költ,
S fürészfogával nő a kollokán;
Hol jár a Délibáb tünő vizével,
És a lidérc bolyong muló tüzével,
Az nappal és ez éjszakán.
A zaklatott nép, a futáskor,
Magát a vízi várba vonat,
Holott remény és rettegés közt,
Vala ébren, éjjel s naponta,
S mély hallgatásban a rideg vár
Élő halottak sirja lőn,
A kínos életről jelentést
Csak a szivek gyors dobbanása tőn.
Vagy néha hangzott élesen
Egy ébredő kisded sirása,
S reá, szorongó édesanyja
Elcsillapító suttogása.

Volt a várban egy özvegy asszony,
Három legény fiával egyben;
Mátkája volt már mind a három
Legénynek, járván véle jegyben.
S kettő, szelid vigasztalás közt,
Ölelvén derekát,
Ápolgatá a bús üregben,
Lankadt menyasszonyát.
Szólítá most a harmadik
Mátkáját, halkan, csendesen...

A szózat szájról-szájra ment,
De a leány nem volt jelen.
,Isten kezében életünk!
- Szól a legény most hangosan -
Legyen meg ő szent akaratja,
S mi rólunk elvégezve van;
De én a várat elhagyom,
Veszélybe' van menyasszonyom!'
»Mi kába gondolat...!
Halálba döntenéd magad...?«
,Az Úr nevére esküszöm:
Hogy mátkámmal halok vagy élek!'
»Megállj fiú, az Istenért...!
Gondold meg: egy és ennyi lélek...!
Árúlónkká teend az ut,
És a pogány nyomunkba jut!«,
Menyasszonyom veszélybe' van...!
Szólott az ifju és szemének
Fénnyel sugárzó tűkörén
Elszánás, és hüség ülének.
»Isten kezében életünk...
Testvér! megállj, veled megyünk,
Bár jussunk a halál révére!«
Szólt a legény két jó testvére.

S könyhullatási a kezét
Fejére kulcsoló szülőnek,
Rimánykodási a szegény
Lányoknak mind hiába lőnek.
Bucsúra nyultak a kezek...
A forró ajkak összeforrtak,
A forró könnyek összefolytak;
És a fiúk - eltüntenek.

          -----------

Miként a nyári zivatar,
Dörgésiben tovább-tovább vonúl:
Mind távolabb járt a pogány,
Az elpusztított föld határitúl.
S a mátka, szíve kedvesére,
Az agg szülő édes fiára,
A földnek népes rejtekében
Mindegyre és hiába vára.
S midőn a hirrel visszajöttek,
Kik voltanak kiküldve kéműl,
- A pusztulást búsan beszélve meg -
Az éhező s eltikkadott sereg
Kibútt a földvár rejtekébűl;
De háza táját meg nem ösmeré,
Megváltozott a föld alakja;
Nem tudna rajta mit pusztítani
A felgerjedt Isten haragja.
Fehér csordák, nyerítő ménesek
A tágas pusztán nem legeltenek;
De az százszorta kínosabb,
Hogy ömlött annyi honfi vére,
Vagy jutván a pogány kezére,
Rabszíj s inség sanyarta rab.
S a halvány mátkalány,
És a kisirt szemű anyának,
Az esdekelve várt
Fiúk elébe nem futának.

Véres homokban, a várhoz közel,
Merev holtak feküdtenek;
Szegény szülő s özvegy menyasszonyok!
Maradt-e rájok könnyetek?
A mátkahűség, s a testvéri
Elolthatatlan szeretet;
Itt nyujta véres áldozatra
Három virágzó életet.
Mert amidőn a jó testvérek,
S a feltalált szép mátkalány
A mentő vár felé menének:
Rájok tört lesbül a pogány;
S hogy nem vezették a dühös hadat
Az elbútt társak rejtekére:
A gyilkoló fegyvernek élitül
Omlott a hívek drága vére.

És esküjéhez az
Ifjú hiven hala;
Hideg keblén feküdt
Hideg menyasszonya.

Pusztán maradtam, mint a megszedett
Szőlő az ősznek idejére!
Szólt a szülő, s a két leánnyal
Borúlt a hívek tetemére!
Majd sirt ásának a gyászos helyen.
A tiszta hűség vértanúinak,
Hogy akik egymásért vérzettek el,
Egymás porában megnyugodjanak.
És még sokáig a gyászló szüle,
- Karom vezetvén a két bús leány -
Kijárt a kedves sirhalomhoz
A nap nyugalmas alkonyán.
Meg-megsiratván a zöld hant felett,
A három nő, a mátkát s gyermeket.

         -------------

Hol a nép elhunyt kedvesit
Nyugodni - később - földbe tette:
Kőrösnél az ó temető
Sirató nevét innen vette.