Tompa Mihály

SONETTEK.

           I.
SZÖVÉTNEK.

Fejed fölött ha függ nehéz borúlat,
Mint láthatárod, lelked is sötét:
Mely szétoszlassa fellegét, ködét,
Hiába várod a fényt, hogy kigyúlad!

S a gyászéjnek, - melyben harmat se hullhat, -
Magad megadni vagy már eltökélt:
Eszmélj! Szövétneket tarthatsz föléd,
Mely fényével bevilágítja útad!

Az ige a szövétnek, égi lánggal
Nappallá lesz az éj hatalma által.
Köd s rém alak szétfoszlik, elsuhan...
Csak buzgalom- s hő áhitattal égesd;
Előtted felderít homályost, kétest...
S a földi pályán futhatsz biztosan!

           II.
NYUGALOM RÉVE.

Járván az élet tengerén, ha rongált
Hajód forgatják örvény, szélveszek;
S a hab, mit a kormány nagy küzdve szeg,
Fel-felcsap és tajtékozón omol rád:

Fordítsd a part felé roncsolt vitorlád,
Hol köd, s rémképek nem kisértenek;
Ott megpihensz, ki fáradt vagy s beteg,
A vészes út terhét, gondját ki hordád.

Igy hátra hagyva tenger szirteit,
S gyöngyét, mely annyi lelket elveszit:
Szebb öröm vár a békés öblöt érve,
Lágyan rengő hullámin amit ad
Elmélkedés és buzgó áhitat...
Befogadván a nyúgalomnak réve.

           III.
      OLAJÁG.

Ha meghajolt már a kereszt-nyomott váll,
Az ajkon némaság a gyász pecsét;
Sok szép reményt ha szíved elfecsélt,
S az élettel, világgal meghasonlál:

Legyen nagyobb erőd a fájdalomnál!
Hajnal derűl az éjből, bár setét, -
Érezd a köny s próbáltatás becsét;
Hidd, hogy atyád, hogy szán, szeret, ki dorgál.

Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!
Hadd térjen a beteg lélek magához...
Így, ha követje ottfenn megjelent,
S mint a Noé galambja vissza-szárnyal
Zöld olajág- s az ég jó válaszával:
Mit ujra megnyersz: lelki béke, csend. -