Tompa Mihály

SZARKALÁB.

Nincs magában élni kedve:
Nőt keresni, kit szeretne,
Vagy gyötörne legalább,
Elindult a szarkaláb.

Gazdag a földnek határa;
Völgy, halom borul virágba;
Könnyü, játszi fúvalom
Repked a zöld lombokon.

Mennyi kellem, mennyi szépség!
A virágok tarka népét
Ifjuság és szerelem,
Öleli át melegen.

Vágya vonván szarkalábat,
Szebb virágot merre láthat
Aprót lépve, délcegen
Jár a síkon, bérceken.

Díszben áll a messze róna.
S ha csak egy virága volna,
Bármi halvány kis virág,
Rabja lenne szarkaláb;

Ámde most, hogy lehet annyi
Szép leány közt válogatni;
Néha hármat is szeret,
Még sem tudja, melyiket?

Mert szerethet, válogathat
Bájosabbnál bájosabbat;
S az a baj, hogy annyi sok,
Aki rája mosolyog. -

A  virágok seregében:
Kihez szóljon, kire nézzen?
Mikor minden lomb megett
Bűbájos kép integet;

Itt áll a szép büszke rózsa,
Szerelmének lángját szórva;
Ott a bűvös liliom,
Öltözködve gazdagon.

A nefelejts néz szerényen,
Epedés van kék szemében,
Erdő és tó szépei
Vágynak néki tetszeni.

De őt kétség habja hányja,
S szeret sok virág-leányba,
Most ehez fut, majd ahoz...
De nem választ, csak haboz.

Rájok nyájasan tekintget,
Szépeket mond mindeniknek;
És csapongva osztogat
Hűség-esküt, csókokat.

De a másik pillanatban,
Hűtelen lesz öntudatlan,
Más virágot lát s szeret...
Változás az élvezet!

S ha vonzódás szólna hozzá:
Megvetéssel viszonozná,
S ki hideg marad szaván:
Eped, őrjöng az után.

És a sziv üres lesz végre,
Szűzies szent érzeménye
Szenvedéllyé korcsosul,
Önmagának ostorul.

A virágok nemsokára
Ráösmernek szarkalábra;
Akármit beszél nekik:
Rá se néznek, nevetik.

A rózsáról tüske szurja,
És előtte béborulva
A folyóka szótalan:
Hizelg annak hasztalan.

Vidd el innen csalfa szíved...!
Ne nyúlj hozzám, öszvecsíplek!
S csókolódó ajakán:
Égést okoz a csalán.

És a rét virági fogynak; -
Vége a tavasz-napoknak!
Barnul a lomb, a patak
Medre alját mossa csak!

A nyári nap, melegével
A virágból magvat érlel;
Elhullottak a lepék, -
Mennydörgésben szól az ég.

Ábránd s költészet helyébe
A valóság s munka lépe;
Víg madárka nem dalol,
Fészkén ülvén valahol.

Bánat gyötri szarkalábat,
Lombja hervadt, arca sápadt;
Mely csapongván, elveszett:
Szánja most az életet!

S néha multján nézve által,
E hazug vigasztalással
Szokta csalni önmagát:
Vígan éltem legalább!

Oh hiszen, ha ugy lehetne,
Hogy kifogyván lángja, nedve,
Összetörnék a pohár...
De csak teng a csapodár!

Mert  ki véle szenved, érez:
Senki sincs közel szivéhez
S bánat az, mit most terem
A csapongó szerelem.

S mely emlékivel vadan viv:
Önmagát ijeszti a sziv,
Álma oly kisérteti.

Száraz kóró lett az élet,
Játékul a kin szelének,
Amely rázza, zörgeti.

Mignem a vihar megindul.
S összetörve, irgalombul
A sirhalmakhoz veti...!