Tompa Mihály

SZEMERE MIKLÓSHOZ.

Csürkös Sátorhegyek nyílt szomszédságában,
Apró lánykáid közt, édes jó barátom!
A családéletnek csendes boldogsága
Mint ringatja lelked, szinte-szinte látom!
S örömem, bánatom mert érdekel téged:
Egy csöppjét keserű poharamnak végyed!

Kórágyon fekszem én kínok tövisében,
Ez a szalma olyan kemény, olyan hideg!
Vajjon puhább-e az, melyet ősi telken
Vetettek, arattak atyafias kezek?
Vajjon jön-e azon a betegre álom?
Egyetlen egy kincse e széles világon.

Ha az Isten éltet, egy kis házat veszek,
Lesz mellette kertem s árnyékos szilvásom;
Kertem egyik felét felhagyom virágnak,
Másik felét pedig búzának felásom;
És puha földjébe tiszta magot vetek.
- Hejh, ez az idegen szalma olyan hideg!

A kert legyen apró gyermekimnek könyve
Majd ott tanítgatom őket térdeimen;
Első táplálékot a gyönge szív s elme
A jó, a nem mérges természetből vegyen;
Hogy, megkeserítvén őket majd az élet,
Legyen, hová nyugtot találni megtérnek!

Megtanítom őket, hogy az emberek közt
Sohase várjanak üdvet, boldogságot!
Igy majd nem érezik a sajongó sebet,
Melyet apjok lelkén a csalódás vágott;
Jókor tanúlják meg ezt az ártatlanok,
És áldják porom is egykor, ha meghalok![12]

Kopogtatnak... ki jő? nem jár senki hozzám
Úgy van ajtóm, amint rég magamra zártam,
Jó cinke, mért kopogsz fagyos ablakomon?
Magocskát, meleget úgysem lelnél nálam!
Bár lehetne véled a szabadba mennem,
Oda vonz szüntelen, oda ragad lelkem!

Mit csináljak veled, lelkem, te szilaj mén?
A kór testet töri, tépi tombolásod!
Elmegyünk, elmegyünk! csürkös Sátorhegyek
Tövén barátidat, ne félj, majd meglátod!
Kapud, karod úgy-e kitárod szivesen,
Jó barát, ha hozzád az Isten elviszen?

Oh bár volnék nálad! nálad jó meleg van,
S te gyakran leülnél ágyamnak szélére;
Meg-megvigasztalnál, s elbeszélném én is,
Hogy azóta mennyi csapás, bánat ére;
S zengő lantod egyik pajzánabb dalára
Még mosoly vonula a beteg ajkára!

Kandallódnál látlak, - künn, szél zúg az éjben;
Azt az üres széket ne tedd el mellőled!
Szítsd fel a parázst, és emlékezzél rólam,
Nekem lásd, úgy tetszik, hogy ott ülök véled,
Igen, igen! hallod: halkan sír kis lányod...
Amott vadászkürtöd leesett, nem látod...?

Felveszem a kürtöt, s megkisértem fúni...
Nesze, te tudsz hozzá; emlékszel még rája:
Hogy megfúttad néha ott a sötét bércen?
Csak úgy rengett belé a vadak tanyája!
Aztán... oh jaj fejem, fejem! a képzelet
Űz csalárd játékot velem. Isten veled!

(Pest, január 1846.)