Tompa Mihály

SZENT LÁSZLÓ KIRÁLYRÓL.

Egy vén regét mondok Szent László királyról,
A cserhalmi hősről, Bélának fiáról;

Ki, - mint megíratott lapján krónikáknak, -
Kilencvenkettőt hogy ezren túl irnának:

A pogány kunokkal harmadszor vítt harcot,
Kik országán tőnek sok keserves sarcot.

Először is vitéz karjának általa,
Ő nagy megromlásuk Kisvárdánál vala;

Reájok-nódítván magyaroknak hadát,
Vón a kun futamást, elvesztvén a csatát.

Másodszor a Tömös mellé rekedének,
Hol lőn nagy folyása támadók vérének:

Egy lábig vesztenek partján a folyónak
Csupán egy szaladván haza hírmondónak.

Ákos vezér alatt, most harmadik csatán,
Háborgatá a hont istentelen pogány.

A dolgok mivoltát hogy megbeszélené:
Két szemes száguldót futamtatott elé.

De vérszemet kapván már a magyar sereg,
Jötte árát a kún harmadszor adta meg:

A porba hullt kemény Ákos vezér feje,
László király saját kezével ütte le:

Megrontá, elveszté utána táborát,
Táplálván testökkel az égnek madarát.

Futott, ki a kemény csatán el nem veszett,
Erdőkben, bérceken keresvén rejteket;

Sok pedig keresztyén-fogságba akada;
Imígyen pusztúlt el kunoknak ő hada.

                   ------

László, ki megveré az ellen hadait,
Békében hordozá népének gondjait;

A megnyugvásra nem is hagyván időt
Ügyes-bajos dolog Tordába hítta őt.

A nép rövidségét mert szivére vette,
A helytelenkedőt büntetvén felette;

Gonoszoknak útját hatalma elveszté,
Szarvat emeljenek, addig nem ereszté.

S bár útain annyi boszúság találta
Mikoron feddőzött, magát megbírálta,

És a népek felett itélt igazságban,
Nagy jó véget érvén minden szándékában.

Orcáját a szegény előtt nem rejtette,
De vígasztalással s kenyérrel éltette;

Ezért nagy hivségét birta ő népének,
Kik látták jóvoltát szelíd elméjének,

És járt az Úr előtt tiszta kegyességben,
Ki látta útait magasságos égben.

                   ------

Történt egyik napon, László király midőn
Lovagolna, kopár, csendes halomtetőn,

- Hol árnyas rengeteg köríti a helyet, -
Tünődő lelke mély gondokba mélyedett:

És gondja közepett eszébe nem vevé,
Hogy egy gyanús csapat sietve tart felé;

A vert had emberi, lappangó kunfiak,
Mutatta fegyverök, mutatta a sisak.

Ösmérte a királyt a kósza kun csapat,
Látván, mint hulla el szörnyű csapás alatt

Ákos a had feje, a bús vitéz előtt;
- A harcos óriást, ösmérte minden őt! -

László csak egyedűl, s mi több fegyvertelen!
A csapat vakmerő, - fejszámra negyvenen. -

S midőn a rengeteg szélén ólálkodott:
Meglátta a királyt s vesztére lelt okot;

Kiáltván nagy-fennen vérbosszu szavával:
»Társak! veszessük el hatalmát, magával!

Ki által gonoszúl, vitéz kun, harcmezőn
Éhesen károgó hollóknak étke lőn!«

A mély-gondú király szemét hogy felveté:
Átlátta a veszélyt, amely fenyegeté;

Reá már vonva volt a halálnak íja;
Hogy éltének várát végromlásra víja;

Nem volt bízakodás emberek fiába...
Veté reménységét seregek urába!

Ki által népének, mely már elepede,
Hüvös forrást nyitott a szikla kebele,

S kinek őrző karja fedezte, mint paizs,
Éltét a csatákon: benne bizék ma is.

Ki bízik az Úrban, az meg nem szégyenűl,
Mert az ő angyali tábort-járnak körűl.

László fohászkodék... s az Úr oltalma kész:
Földig ketté hasadt az izmos sziklabérc,

Egymástól messze eltágulván két fala,
Közben fejszéditő üres mélység vala,

Mely őt elválasztá vad üldözőitől,
Kik álmélkodással állottak túl-felől;

Majd rettegés között mind hátra-tértenek,
- Kezökből elhullván a gyilkos fegyverek. -

És míg a szent király bizton tovább-megyen:
A csudának jele maradt azon helyen,

Mély  lópatkónyomot hagyván a mén lába,
A tetőt borító kemény kősziklába'.

                   ------

Sok századoknak lőn azóta múlása,
Miképen egy éjnek rövid vigyázása;

Azóta elhamvadt László, a szent király,
És sok koronás fő sírboltja álminál;

Hanem patkónyoma maiglan ott vagyon
Szent László lovának, a szirtes bércfalon;

Hol lassú zörejjel ömlik le a patak,
Szirten ülő tisza- s topolyafák alatt.

Körűle hallgatás... s a multak képe leng...
S az érező kebel mélyen el-elmereng.