Tompa Mihály

TEREPÉLYES NAGY FA.

Forró légben, szél utában,
Társak nélkül áll magában...
...Rengetegben a magas fák
  Egymást védik, támogatják:
  A közös lomb ernyejébűl
  Hőség ellen sátor épűl;
  És hatalmat kölcsönözve,
  Hogy sok ezren álltak öszve
  Várnak a szélvészre bátran...
Társak nélkül van magában:
  Terepélyes, nagy fa.

Mint  a felleg, messze tájra
El-kilátszik koronája;
Törzse délceg, ága zöldel,
S biztat még sok szép idővel,
Szenvedett bár, - mit elárul
Annyi sebhely oldalárul,
Látva orkánt, érve harcot,
Amióta megfoganszott
S nagyra nőtt a sík határban,
Társak nélkül, egy magában
  Terepbélyes, nagy fa.

Lombját tépte, hordta a szél
Messze földön s tengereknél;
S egy-egy ág a bánatos fán
Állt villámtól sujtva, csonkán.
Már gyökén is járt a fejsze,
Mit viszály, csel rája helyze, -
S önnagysága, mely megóvta,
Robbanása szörnyü volna...!
S azt is, aki földre dönté,
Vajmi könnyen odaölné,
  Terepbélyes, nagy fa!

S boszantván, hogy élte hosszú:
Kész megesni, őrni a szú;
De kérgén túl, nyüzsgő serge
Nem hat bé az elevenre. -
Majd fölötte holló szárnyal
Bús, idétlen jóslatával:
Érzem... érzem... érzem a vészt...
Sok gonosz jel mondanom készt:
Héj, keserves ami rád vár...
Pusztulás fog érni! kár...! kár...!
  Terepbélyes, nagy fa.

Álljon e fa...! s arra térjen,
Aki dőltét várja, szégyen!
Vészben, fagyban mit lehullat:
A levélért nyerjen újat!
S egy ha lészen törve, vágva:
Izmosodjék többi ága!
S bár a vész felette zúgjon,
Terhes felhő tornyosúljon,
Ontva lángját menydörögve:
Álljon, álljon mindörökre
  Terepélyes, nagy fa!