Tompa Mihály

TERÉZ EMLÉKEZETE.

               I.

A csendes táj fölé száll borongó felleg,
Kebelében rejtve nehéz hideg cseppek;
S mig árja megered:
A fellegek árnya reszketőn terül el
A csendes táj felett.

Sirod a csendes táj, korán elhunyt halott!
Borongó fellege sirodnak én vagyok,
S mig könyezném azon,
Rávetem messziről fájó lelkem árnyát:
Sötétlő bánatom.

Nem valál testvérem, nem valál kedvesem,
Mégis szerettelek őszintén, melegen;
És testvéred se szán,
Talán kedvesed se szánna jobban, mint én,
Te kedves, jó leány!

Akit én szeretek, aki engem szeret:
Kevesebb van ismét, kevesebb van veled!
S ha ekkép hagytok el:
Fa leszek maholnap, amelyről örökre
Lehullott a level.

Mert nem olyan az én éltem, mint a fenyő,
Melynek mennyi lehull, annyi levele nő,
S mindig zölden marad;
Elhullnak barátim s én többé nem nyerek
Helyettök újakat!

Üres  helyed is, megboldogult! üres...
Mert nagy útra kél az, ki olyan jót keres,
Amilyen te valál!
Hiába, ha néha neheztelt ajakad,
Áldott szelid lelked mást beszélt az alatt
Szemed sugárinál.

               II.

Meglátogatlak jó halottam!
A kakukfűves temetőn:
Hol hű barátnőd fájdalom közt,
Mely lelkén most is ki-kilobban,
Korán a föld ölébe tőn.

Dajkája volt végperceidnek,
Kezével fogta bé szemed:
Azt a fehér halott-ruhát is,
Amelyben szépen eltemettek,
Ő készitette el neked!

Ah, mindenre emlékezik jól...!
S ha majd kimegyünk csendesen
Hozzád a gyászos temetőre:
A fájó emlékű napokról
Ő mindent elbeszél nekem.

De majd elhallgat... mit beszéljen,
Midőn a sírhalom beszél?
Oh, jó leány, mindent megértek,
- Mely lelkemet meghatja mélyen:
Sírfád sötét betűinél.

               III.

Kedves halott felett
Hamar zöldűlő hant fakad:
Kedves halott felett
Hű gond ápol virágokat.

Az én kertem kopár,
Vadfűvek ingadoznak ott,
Sirodra, oh leány,
Virágot én nem adhatok!

Hantot viszek reá,
Sötét-zöld pázsit én dalom;
Dalommal sírodat,
Kedves leány, behantolom!