Tompa Mihály

TÍZ FORRÁS.

Mindenható szerelem! aki éltetsz
Ajkad melengető fuvallatával!
Kezed mindent ujjá teremt, kiszínez,
A lombzugás, illat, holdfény, madárdal
Rólad regél és szól lágyan a szívhez.
S mikép a reggeltől zománcozott köd,
Halmot, mezőt hol feltakar, hol elföd;
Ha jő a vágy, a sejtelem,
S dereng, borong rejtelmesen:
Te jöttél elburkolva benne,
S a szív érez, mielőtt még ösmerne!
Te vagy hatalmas összekötni
A mélységgel a magasságot;
A halandót, a halhatatlant
Csudásan egymáshoz varázslod!
Boldogságodnak még nevet nem adtak,
Gyötrelmed is sajátos kéjjel gazdag!
                  -
Vadon szép tájék! a Bükk s Mátra
Dús rengeteggel dől egymásra:
Állván ingatlanul, merőn:
Koronás cser zúg a tetőn,
Olykor a völgyek hallgatag
Mélyén a gerle felkacag;
S hegyomlás zúdúl, - tompa hangján
A delelő vad felriadván.

S hideg, vagy hév emlőiből,
Mig a forrás, a csermely anyja,
A szilaj bérci patakot
Örök fris élet-nedvvel tartja:
Mint csontváz állnak a romok,
Rájok vad inda kunkorog;
Melyek lélek gyanánt betölték:
Kihalt belőlök zaj s dicsőség.

Régen, régen, - midőn még e vidék
Ősvad pompájában büszkélkedék
S a szent berek sugalmas lombjait
Le nem fosztá még emberek keze,
Csurgóitól szép tündér szellemek
Családja végkép el nem rezzene;
S a hagyomány, a néphit fellegvára
Le nem omlott hideg tanok szavára!
Jött a vadonba tíz ifjú vadász,
Fényes, derült homlokkal, mint az ég;
Bátor, kalandos tíz testvér fiú,
Lélekben, testben erős ivadék.
Még hallgat a kürt, a rugalmas káva
Nem szór sivító, gyilkoló nyilat:
Hogy mind a tíz, bámulattal megállva,
Felkiált a csudás látvány miatt,
Mely fenn játszik, mint egy arany-szivárvány.
Két távol hegy magas tetőin állván:
Bájos tündérhölgyek laptáznak,
Arany almát dobván egymásnak.
A bűvös lapta jön, megyen,
Gyorsan, kimérve s fényesen;
És míg sebes futása közt
Ütődve ér egymáshoz:
Az ívben, melyet útja ír,
Gyémánt sziporka szálldos.

A tíz fiú sokáig bámul...
De rögtön jő a gondolat:
Ivét leölti oldalárul
S karcsú tollas vesszőt ragad.
A kéz bizton emelkedik...
S lelő egy almát mindenik;
Az átvert alma hogy lefordúl:
Megszűnik a látvány azontúl.

Rejtett sötét tanyátokon
Nyugodhattok, bérc vadai!
Ki nem feszül többé a húr,
A kürt sem fog rivalgani;
A táj fejedelmi szarvasa
Nyomát eb ne szaglássza ma.
Az ifjak mennek, mennek szótalan,
Iszákjokban a bűvös alma van:
Melyből szívökbe átszivárog
Eddig nem ösmert édes méreg.
Szorongás, vágy és szerelem...
- Este felé egy várhoz érnek.

Belől a vár olyan tündéri...!
Körültök illat, fény, varázslat...
Az arany almák itt teremnek,
Csoportosan huzván az ágat.
Most lágyan síró ének zendűl.
Szólván mély, titkos érzelemrűl...
S mig bámulnak a tüneményen:
Tiz tündérlány eléjük mégyen,
S ki melyik almáját lelőtte:
Mosolyogva megáll előtte...
              -
Elő, elő már hős vitézek!
Mert óra múlik, nap halad!
Ah, a tündérek lágy ölében
Az öröklét egy pillanat...!
Kit szerelme tart, hová menne?
- S nem vágy el tíz ifjú levente.
S a hölgy is mind oly boldog ifja mellett,
Hanem anyjok ellenzi a szerelmet.
És fogja bűvös vesszejét,
Hogy a vár, melyet véle megcsap,
Mint a köd szálljon szerteszét;
Mig a lyánykák oly hőn esengve kérik:
Hagyná az ifjakat szeretni nékik!

'Nincsen hatalmam, kedves gyermekim!
Hozzánk emelni földi lényeket;
És tudjátok, hogy meg kell halnia
A halandónak, kit tündér szeret!'
»Nem úgy! - felelnek a tündér leányok -
Oh jó anya! leszállunk mi hozzájok!«

'Szellemvilágnak gyermeki!
Mocsoktalan, légtiszta lények!
Mulandó szív szerelmeért
Halandó testet öltenétek?
A föld porába hullanátok
Gond- s búbánattal küzdeni?
Megkóstolnátok a halált is,
Szellemvilágnak gyermeki?'

»A mi világunk, szólt a leánysereg,
Fényes és magas, ah de nem meleg!
Van jó illat, de nincsenek virágok,
Melyekből a balzsamos lég szivárog.
Oly szép a föld! - kit itt körüllebegnek:
Mosolygó árnyak, szép ködalakok;
De nincs bennök forró, élő, verő szív,
Rajtok szemünk, nem lelkünk andalog.
Lehajlik a menny-boltról a szivárvány,
Pihenvén a kies, szép föld határán;

Csak akkor kezd a harmat égni, élni:
Ha a magasságból a földre hull;
Miből van a virágok bája, színe?
A fényes nap leszállt sugáribul.
Oh hagyj minket szeretni, küzdeni...!
Boldogíts velök s őket általunk!
Hadd izleljünk édeset, keserűt...
S ha éltünk, akkor szívesen halunk!«
                  -
Eggyé levének a hű szeretők,
A szív erős, lázas vonzalmival;
De megrendűl a bérc, az ősi vár,
A harci kürt harsányan felrival,
Tiz hű vitéz meleg, fájó bucsú után,
A hadra elszáguld tajtékozó lován.

És míg otthon az árva hölgyek
Várják, várják hogy visszajőnek:
Ezek vínak kemény csatákat,
- A vér a harcmezőn megárad, -
Mint tíz oroszlán küzd a tíz lovag,
És mind a tízen el is hullanak.
                  -
Az özvegy hölgyek a mély rengeteg
Vidékein busan tévelygenek;
Hol egy emlék, egy nyom maradt
A holtakról: felkeresik...
De tündéranyjok megjelen
És szemrehányást tesz nekik.

Hét lánya mond rá fájdalommal:
Ah nem fogadtunk szót neked!
Kinnal, nyomorral felcserélvén
A fényes boldog életet,
Fa lettünk, mely búsan kiszáradt,
Rajtunk utált lét, késő bánat!

Aztán a három hű özvegy felel
A fájdalom nyugodt fenségivel:
Ah, légyen áldott, szent az óra, melyben
Szeretni és szenvedni megtanúlánk!
Veszít a szív és emlékszik halálig,
A bú emel, gyönyörrel szúr a fúlánk!
Hű fájdalomban a szent kép miénk,
Nem vágyunk vissza, hol nem szenvedénk!
És a köny, a köny! örömed
Óráiban mosolyg veled;
S ha lelked fáj, égetve kínja:
Lelkedről azt magába szívja.
Oh, szánunk fényes szellemek!
Kik soha nem könyeztetek!
Mi vígasztal, jutalmaz, enyhít,
Erény, hűség s fájdalmak ára,
Egész mennyország itt a földön
Az égtől egy könycseppbe zárva!

Majd elhagyott leányihoz
A tündér ujra visszatérvén,
Aludva lelte azokat
Hüs bokrok, vad sziklák alatt
A rengeteg más-más vidékén;
Mi volt a fáradt lélek álma:
Azt könyeikből kitalálta.
És bűvös vesszejével arcát
Megérintvén a tíz leánynak:
A rengeteg külön vidékin
Egy egy forrássá változának.
                  -
A tájékon, hol a Bükk s Mátra
Erdők- s bércekkel dől egymásra,
Tiz forrás ont dúsan vizet,
A három hév, a hét hideg! -
Az ér, mely származik belőle,
Halk nesszel lejt alá a völgybe,
Mint aki álmában beszél;
S mig a hét forrás él csak nyáron:
Hő keblével nem fagy be három,
Buzog folyvást, ha nyár, ha tél.