Tompa Mihály

TORNÁCOMON.

Tünődve nézek a tájon végig-végig;
Távol halmok s hegyek láncolatja kéklik,
S innen rajta zölden,
A szép Sajó völgye nyájas nyilt arcával
Tárul ki előttem.

Folydogál a Sajó, folydogál árkában,
Zaj nélkül, mint aki nem mer járni bátran,
Olyan lassu s fáradt...
Igaz, hogy már vértől és könyhullatástól
Eleget megáradt.

Hová lett innen a vérfolt s a patkónyom,
Mely a setét idők küzdelmeiről szóljon?
Eltörlék az évek...
Hejh ha a szivből is fájdalmat, emléket
Igy kitörlenének!

- De tisztán süt a nap, meleg délután van,
Dologban az ember, s a rétek hosszában
Hemzseg mint a hangya;
A dolgos nép után hosszu sorral támad
Rudas és kalangya.

Sürű cseppekben foly arcán a veríték,
De a nehéz munkát hogy megédesítsék:
Zengnek meleg dalok;
Feltörik a tenyér, de a szív édesen
Mulat s elandalog.

És elgondolkodom e népen, e dalon...
Mi szólal meg abban: öröm vagy fájdalom,
Hurján a kebelnek?
S látom, hogy a virágmagvak még a sírnak
Halmán is kikelnek.

Azonban este lesz, elcsendesűl a dal,
Hüvös szellő támad az est homályival;
S ködpalástot öltvén:
Elvész a táj képe, a  rét nyájas arca
A szép Sajó völgyén.

És akkor ha általjön Péter vagy Pál úr,
Sokat beszélünk az élet mivoltárúl...
S tárgyat keres elménk:
Borongó kedélyünk mely felderítené
S melyen megpihennénk!

Végtére elborúl s nyomasztó nagy éj lesz;[27]
A levert lélek egy sötét vágyat érez:
Nem élni! nem élni!
De egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol,
Fellobbanó fénye lelkünkig világol:
Remélni! remélni!