Tompa Mihály

TUBARÓZSA S KÉK JÁCINT.

Elmult a természet
Hosszu téli álma;
Öltözködve a föld
Zöldelő ruhába.
Az ég arca nyájas
Harmatot, sugárt hint;
Kertnek szép virági:
Tubarózsa, jácint.

Az virul fehérlő
Illatos fejével;
Ez, a  tiszta mennynél
Bájosabban kékel,
Mintha a fehér s kék
Liljomok szerelme
Szülte volna őket...
Mását rálehelve.

És ugy is volt a két
Virág származása;
Boldog kéj öléből
Jöttek a világra.
Az iker-testvéren
Van dus illat és ék:
Egyik hordja apja,
Másik anyja képét.

Mint malasztos béke-
Mint szerelmi zálog:
A harc éjszakáján
Lettek a virágok.
Hogy édestestvérek,
Mit sem tudva róla:
Egymást hűn szerették
Jácint, tubarózsa.

Hanem a fehér- s kék
Liliom: szüléik,
Két testvér szerelmét
Visszatetszve nézik;
S titkon kiméletlen
Terveket koholnak:
Hogy szakadna vége
A boldog viszonynak.

De hű szívvel a csel
Mire tudna menni?
Az igaz szerelmet
El nem rontja semmi!
S még hivebben simul
Virág a virághoz,
Míg egy hatalmas kéz
Elválást határoz.

Tiltva van, de mégis
Össze-összejőnek!
Míg a sors örökre
Elválasztja őket.
És hogy látni egymást
Alkalmok se légyen:
Egyik nyit tavasszal,
Másik nyár-középen.

Korán jön a jácint
S szétnéz e világon:
De még a völgy, halom
Áll pusztán, kopáron.
Elbusúl, - nincs sehol
A hű tubarózsa...
S aludni a földbe
Visszamégyen újra.

S midőn nyárban a szép
Tubarózsa ébred:
Virágban áll a kert,
Diszlik a természet.
Az ég arca nyájas
Harmatot, sugárt hint...
Ah, csak ő hiányzik:
A gyöngéd kék jácint!