Tompa Mihály

ZSENGÉK

HÁLAEMLÉK...

FÁY FERENC ÚRNAK.[55]

Zugó viharral küzdő óceán
Hullámit és a felhevült kebel
Érzelmeit, melyben öröm s szomor
Csatára kelt: életvalón ki tudná
Élettelen lapra átönteni?
Nagy Férfiú! mig ajkaink meleg
Hálát rebegnek, és öröm ragyog
Szemünkben; szívünk elszorúl...
Arcunkra hullnak búcsukönnyeink.
S az érzemény csodás vegyűlete,
Tördelt szavakban ömledez feléd.
A gyors idő fut; mint sebes folyam
Ragadja a part lenge fűveit,
Elhordja napjainkat; és ki azt
Munkátlanul letünni engedé,
Mint könnyű sajkaút a mérhetetlen
Viz tűkörén, elmúlik nyomtalan,
S a sír göröngyeit nem éli túl.
De tettek által halhatatlanúl
Ám a derék, s nevét kivíja rénye
A bús feledség éj-homályibul.
Miként a fénykirály habokba száll,
De éltető világot még sokáig
A bércek ormain ragyogva hint.
Márványt emel a hála s tisztelet
Annak, ki a közügy javára élt.
Hű Gondnokunk! sok üdves tetteidnek
Ily nagyszerű emléke iskolánk.
Mert két tized - lankadni nem tudó
Atyáskodásodnak tanúja - tünt el
Felette; melyben jelszavad vala:
- Követve szép lelked sugallatát -
»Diszét, javát munkálni ennek és
Mi ezt emelje létesíteni.«
Emlék ez és dicsőbb, mint a hideg kő,
Mely holt betűkkel érzéketlen áll.
S bár sorsod int és elszakaszt körünkből,
Szivünkben élni fogsz örökre, s abból
Mély tisztelet, hő hála leng utánad,
S csak végütésekor hal el vele.
És most az elválás bús percein,
Fogadd közös hálánk atyáskodó
Buzgalmidért, miket tanúsitál
Intézetünk körűl; s hogy ápolád
A tudomány szelíd virányait;
Oh! ezt méltánylani a jó Király
Hazánknak atyja is kegyes vala.
Hálánk csak egyszerű virágfüzér,
Melyet számodra tisztelet kötöz;
Csak gyenge súgár a hő láng helyett,
Mely szívünk oltárán lobog feléd.
Mert a kebel tolmácsa: nyelv s ajak,
Szavakban oly szegény, s elégtelen
Hűn visszaadni annak érzetét.
De szólnak könnyeink amellyeken át
Tükröznek a sziv hő indúlati,
Tiszták ezek, mint a forrás, miből
Fakadnak bús szemünk pilláira.
Sirunk - mert távozol nemtőnk! - de menj!
Kisérjen áldásunk örökre -!
Menj! készen új pályád, amelyre már
Régen utat törének érdemid;
S miként bátran repűl a nap felé,
A bérceken lakó királyi sas;
Lépj a dicsőség fénykorán magasbra.
S légy mindenütt a jóügy bajnoka;
Melyért legyen jutalmad: jó Királyunk
Magas kegyelme, és a hon meleg
Hálája, és az édes öntudat.
Tisztán ragyogjon még sok éven át
Feletted, a boldogság nyílt ege.
Találj lelkes nőddel boldogitó
Gyönyört, jeles reményű magzatodban
Kit képezhess erényeid nyomán,
Ki örökölje szép erényidet.
Ugy folyjon élted, mint a rét ölén
Vésztől zavartalan kies folyam,
Mely partjain virágokat nevel,
S jótékonyan árasztva csöppjeit,
Körülte minden díszlik és virul.
Szerény Fáynk! fájdalmasan bucsúzunk
Tőled, kit oly szeretve tisztelénk;
De él reményünk: hogyha elszakadsz is,
Jó szívedtől feledve nem leszünk,
S gyakorta feltünendik képzetedben.
A tégedet hálásan tisztelő
És vérző szivvel elváló Patak! -

(1841)