Tóth Árpád

1908 PHILOKLET

Öreg Philoklet, vénhedt cimborám,
Ó, nézd a hajnalt, milyen sápadt...
Ez az utolsó hajnalod talán,
Pendítsd meg hát a szárazfádat.
Sikolts belé a szürkületbe
Egy tüzes dalt a rózsafakadásról,
Sóhajts vissza a ligetekbe,
Hol primula feslik, s csalogány szól...

Öreg Philoklet, mily kék a szemed...
Ejh, bolondság az, hogy a kezed reszket,
Egy-két dalt kell, ó, kell még zengened,
Mielőtt vénhedt lelked elereszted.
Aztán repülhet, mint arany hajó
Titkos határú, kéklő tengeren,
S magam maradok... ó, mi szörnyü szó:
Magam... Philoklet sem lesz már velem...

Nevess Philoklet... méla mosolyod
Jól esik nekem, mint az őszi nap;
Jut-e eszedbe, mire gondolok:
A csoda-ősz a platánok alatt?
Akkor esett, hogy kis vita hevében
Kezet emeltem rád, vén cimborám...
Nevess, nevess... oly fáradt már a vérem...
Az az idő nem is igaz talán...

Öreg Philoklet, hogyha eljő Cháron,
A mord hajós, és eltünik veled,
Pendüljön ott is nóta szárazfádon,
Meleg, mint a tavasz, és bús, mint a szelek.
Zengd azt a dalt az aranykigyócskáról,
Mely Kleopátra vérétől haldokol,
És fel fog nyögni bánat mámorától,
Mint most szivem, a mélységes pokol...

Öreg Philoklet, vénhedt cimborám,
Ó, nézd a hajnalt, milyen sápadt,
Ez az utolsó hajnalod talán,
Ó, pendítsd meg a szárazfádat.
Sikolts belé a szürkületbe
Egy tüzes dalt a rózsafakadásról,
Nem visz már út a ligetekbe,
Hol primula feslik, s csalogány szól...