Tóth Árpád

A FÖLD ALATT

Fénytelen élet. Egyre többször
Fog el a dermedt hangulat,
Hogy tán nem is a földön élünk
Mi már, hanem a föld alatt.

Egy összedőlt, fekete tájon,
Melyet egyszer a vad idő
Iszonyú mélységekbe rázott,
S azóta egyre süllyedő.

Veszett katasztrófák suhognak,
Bús vizek, tornyos lángvihar,
S az ördög húz le kebelére
Lassú, kéjes karjaival.

Csúnya árnyak közt tétovázunk:
Arcuk fakó, ijedt, üres -
Emberek: csak a szemük izzik
S betegen egy kis fényt keres.

Mindegy, mit: nőstény testek hamvát,
Rőt aranyak lidérctüzét,
Ám szurkos, fortyogó sötétben
Loccsan a küzdők agya szét.

Egymás nyakába mart körömmel
- Ájult rabok, vak zsarnokok -
Fojtottan és árván lihegnek,
S a világ süllyed és zokog.

Csak olykor állunk meg riadtan,
Bús, idegesen felkapott
Fejjel, ha mégis észrevesszük
Váratlan a távol napot,

Mely égi-könnyen és közönnyel,
Kényes isteni fénymadár,
Mind ritkábban húz el fölöttünk,
S egyszer tán végleg tovaszáll.