Tóth Árpád

A HERCEG

Az én sok szép tavaszi álmom
S az én kevés diadalom,
Lássátok, mind el kell prédálnom,
S Vele mennem fiatalon.
Mert megjött az iszonyu herceg,
Lemállt lelkemről a fegyverzet
S testemről az üde szinek.
Övé mind. Ismerem őt régen,
Nagyok számára írt mesékben
Olvastam, megölt sok szivet.

Egy tárlaton, a zenés estén
Villant először rám szeme,
Fáradt voltam és élni rest én,
S bolondosan sírt a zene.
A herceg, hopp, előmbe lejtett,
Hol az utat friss lombok helyett
Lázban festett képek szegik,
S e csoda-út illataképpen
Erős parfőm terjedt a légben
A kékfényű mennyezetig.

Kiszöktem. Ám űzött a herceg,
Veríték verte testemet,
A parkban mély árnyak hevertek
S ruhám pihés köd este meg.
A hallgatag tónál utólért,
S szivemben a vadul futó vért
Megállította hűs keze.
Riadtan néztem a tavon szét,
Hogy ring száz furcsa gnómhajóként
Távol lámpák fehér tüze.

S ő suttogott: "Az udvaromba
Ilyen legényt kell hogy vigyek,
Szeretlek, lelked csupa pompa,
S lásd, gyönge, mint a friss rügyek.
Fiacskám, itt mért volna élned,
A gyötrelem szivedbe mélyed,
Kis apródomnak viszlek én:
Nálam egész nap csak nevetnek,
S lázas tüze nem lesz szemednek,
Hűs lesz s üres, mint az enyém..."

Tudom, hogy szörnyű ez a herceg,
De nem hagy el, jaj, nem hagy el.
Lássátok, sokszor sírni kezdek,
Mikor este aludni kell.
Ha a lámpám már el van oltva,
Tudom, itt hallgat, rámhajolva,
Így telik el az éj fele;
Ó, ha akkor szemem kinyitnám!
Két vigyorgó, mély szem mered rám,
Az ember megőrül bele...