Tóth Árpád

A TEST CSODÁJA

Ámultatok már néha, mily csodás
Világ a test, az ős sejt-tömkeleg?
A bennem zsúfolódó különös
Csodákra én riadtan figyelek.

Mily csoda ez: Hamlet vagyok, borús
Vándor, ki célom s utam nem tudom,
S mégis bennem ezer és miriád
Mozgás rohan biztos célú uton.

Mosolyognék egy új, szép friss mosolyt,
De a szív bíborló öbleiből
- Sejt sejtnek adja - száll már biztosan
Szememig a vén könnyek vödre föl.

Dacolnék új, szép daccal, ám kemény
Szájam körül már csöndes árkot ás,
Szelíd és gyáván reszkető mosolyt
Az ős alázat és megalkuvás.

Henyélnék, ó, hisz csak henyélni jó,
Ülni a napban. Minek a robot?
S agyamon ezer apró kalapács
Veri a marsot: az időt lopod!

Lázadnék: nem leszek rabszolga már!
Halált! S csípőm körül már isteni,
Álnok tüzekkel bizserget a vágy:
Élni s új rabszolgákat nemzeni!

Ki tette ezt velem? Ó, emberek,
Ki tette ezt velünk? Ki oltja át
Bús testekből új bús testekbe az
Örök parancsok sötét csapatát?

Neki mindegy az én, a bús egyén,
A gép a fontos, mit testünkbe rejt,
Hadd szorítsa idegen titkait
Nemzedékről nemzedékre a sejt.

Vázlatok vagyunk valaki kezén,
A sok torz vázlat szemétre kerül,
De hátha egyszer teljesül a mű,
Hátha az Ember végre sikerül!