Tóth Árpád

ARANY JÁNOS ÜNNEPÉRE

1917. március

Ó, költőnk! Jajjá feketül a szó,
Mit ünnepedre piros dalba fontunk,
A szárnyas íge tört s akadozó:
Sóhaj a szünjelünk, s könnycsepp a pontunk!
Ó, most, emléked templomába térve,
Bár áhitat szelíd keze vezet,
S bár ajtó csukva és ablak betéve,
Vért szűr keresztül fönn a mennyezet...

Most a világ künn egy bibor mocsár,
Fölötte a Végzet vas csőre villog:
Szépség s Igazság hullájára vár,
S arany fényű szemük már törve csillog;
Véres mocsár, vak babyloni tenger!
Mellette a lélek zokogva ül,
Hárfáját - ó, hogy zengjen tört ütemmel? -
Csüggni akasztja reménytelenül...

Mit zengjen ünnepedre? - hull a vér,
Csak zuhog, omlik, árad egyre, árván,
Március bús esője! át nem ér
Rajta sugár, át nem töri szivárvány;
Ó, nem él igazán már, aki él is,
Március napja bíbor éjbe vész,
Fáj már nekünk az édes, ifju szél is:
Kilehelt lelkek terhétől nehéz...

És mégis! hadd nézzen ma rád szemünk,
Inni fényed e körül-komor éjben;
Éltél te is kort, melyben nemzetünk
Szíve már lassult tépett kebelében;
Te is "tapintád üterét" idődnek,
A "messzi lüktetést" lesvén busan,
S hit és remény szelíd fái kidőltek,
S vak lombu gyász burjánzott fel dusan...

És te álltad a keserű zimankót,
S bár összezúzva, csak zengtél tovább,
Szent rímeket faragtál, drága mankót,
Bénult lelkeknek meghitt gyámolát;
Vastag üvegek lencséi mögül
Gyenge szemed és erős lelked fénye
Mint gyujtópontba: a szivekbe gyűlt,
Versedben lélegzett a lét reménye...

Törékeny testben nagy lélek, szilárd -
Veszélyes volt bár férfias dal s eszme,
Zengtél, azért is, büszke "velszi bárd",
Nehogy jobb érzésünk végképp kiveszne;
Ó, lobogj nékünk most is, drága lélek,
Te adj erőt, dalunknak lelke légy,
Tüzes lángnyelve tavasz ünnepének,
Szálld meg a költők csüggedt kebelét...

Bántják ma is a költőt, hogyha szíve
Túlcsordul a szörnyű kínok között,
Lészen, mint ősi mondánk csodagíme,
Magyar Meótisz lápján üldözött!
Örök sors! fut a bús gím, fedve vérrel,
S nyomán a nyilas Hunor és Magyar
Önkénytelen is szebb tájakra ér el,
Miket előle még vakság takar...

Ó, mesterünk, ma nincs erőnk kimérni
Szent nagyságod minden elemeit,
De szívünket mint élő delej éri
Verseid lelke s megelevenít:
Varázsos áram, vérünkké kereng,
És új dalt kezd a költők csüggedt céhe,
Dalt, mely mély vágyak ütemére zeng,
Jajdulva benne szebb jövendők éhe!

Ó, zúgd dalod lelkünkbe, drága áram! -
Míg rá őrült világunk felfigyel,
S mellét szelíd sohaj emelve lágyan,
A fegyvert megborzadva ejti el;
Harsogjanak szent, bátor zengzetek,
Míg minden szemből hő könnyek ömölnek,
S a vérvesztéstől bágyadt nemzetek
Zokogva egymás kebelére dőlnek...