Tóth Árpád

DÉLI DERŰ

Nyakam nyugtatja most puhácska pázsit,
S nézem a fénylő fákat fülledt árnyban
S a fűszált, mely rámdől s furcsán parázslik.
Ó, boldog bágyadás... egykedvün ásít
A fáradt száj, s izzadt izmokkal, lágyan
Hevernek karjaim s ernyedt kezem...

A tavon víg nők mennek csónak-útra,
Arcuk csiklándja szeleburdi szél,
A blúzokon kecses redőt nyom ujja,
S csipkéiket hevült nyakukra fújva
Hajló füvek közt halkan erre tér,
S nedves szájjal megcsókol csendesen...

Áldott derű! ó, hányszor hívtalak,
S lásd, izzadt fák közt, most suhansz le hozzám,
Mikor a holtralankadt gondolat
Aléltan alszik homlokom alatt,
S minden vágyam: hogy fáradt, forró orcám
Egy nyomorú tál vízben megmerítsem...

Ó, simogasson illatos kezed
S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még,
S mely bánatok közé temetkezett,
Hordozd meg szép álmok közt lelkemet,
Mint béna aggot hord könnyü toló-szék
Napfényes fák alatt, csendben, szelíden...

Ó, most, míg minden búm ernyedten elhal,
Mutass, csendes derű! szép viziókat:
Kis házat, télizöldes, tiszta fallal,
A balkonra szép nő lépjen ki halkal,
S mondja: édes... s mondjon más drága szókat,
Mik lágyabbak, mint pongyolája fodra...

Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt
Ma is elhozza, s nézem majd leverten
A csendes házakon a puszta balkont,
S míg elhagyott utcákon halkan elkong
Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem,
Mint csonka tönk ferdül az éji tóra...