Tóth Árpád

ESTI KÖNNYEK

Lehunytam a szemem, s jaj, az ő arcát láttam,
Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán,
S csodáltam mélyen és szelíden és paráznán,
S úgy jajdult el szivemben vérző, ledöfött vágyam,
Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón
Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét
A hűvös földbe gyúrja, s szegény, pihenne még
Távol babája mellett, s csókolná vállát forrón.

S egyszerre felzokogtam, és lüktető fejem
Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben,
S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szelíden
Simogattak sokáig, s remegtek csöndesen...
Hiába... s elzuhantak hosszan bús kezeim
Az asztalon, s átfonták egymást kétségbeesve,
S imádkoztak... s szemem tétován, tágan leste,
Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyü kín...

Éjfél lett lassan... s lomhán nyúltam egy szivarért én,
S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló
Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyújtó
S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén.
S aludni készülődtem, s úgy nyújtózott karom,
Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén,
És elgyötört orcámat lassan aláeresztém,
S az "elvégeztetett" vonaglott ajkamon...