Tóth Árpád

GYÁVAY SZULA FÜLE

Istenem, némelyeknek
Mily jó fülük tud lenni!
Például Gyávay Szula úr is
Így tud oly szépen előremenni!
Neki oly kitűnő füle van.
Hogy a füvecske növését is hallja,
S a legtávolabbi rigók dalja
Sem kerüli el fülei tövét,
Sőt "vakerászva" vakarja
E derék tövet -
S ha a kitűnő fül akarja,
Mindent elkövet,
S juszt is
Meghallja azt is,
Hogy az újságírók, a mulyák,
Hogy döngetik,
Hogy röngetik
A Csokonai-kör kapuját.

Mikor mindezt szépen elgondoltam,
A meghatottságtól
Részben félholtam,
Részben meginterjuvoltam
Csokonait a kollégyom sarkán.

Az ősz költő köpött egyet a markán,
Körülkacsintott lopva,
S így ütötte dobra,
Sőt így pengette le az érces húrról,
Hogy a szobra
Mint vélekedik Gyávay Szula úrról:
"Hja, kérem,
Vigyázat!
Az ember úgy vaktában
Véleményt ki nem rázhat!
Csak suttogva beszélek,
Mert félek,
Hogy Gyávay Szula ecsém,
Debrecennek riadó Szulája,
Városunk pohosabbik Gyan Thulája
Meghallja, s szigorú lesz vélem,
S én, a halhatatlan,
Azt túl nem élem.
Hiszen kérem,
Mióta ő a "kör"-öm főtitkárja,
Az én szellemem már hiába várja,
Hogy a "kör"-ömbe bejuthatna-i,
Mert én vagyok, ah, én Csokonai,
Ki lantomat szomorún pöngetem,
Mert leghiábban döngetem
A Csokonai-kör szép kapúját."
Itt a szobor lenyelte a búját,
És kissé vidámabban mondta:

"Bánatomba
Vigasztalást az csöppent csupán,
Hogy drága Szulám, szép kis Szulikám,
E bájos mungó-tulipán
Most egy kicsit már békén hagy, békén,
S a nekivalóbb végén
Fogja meg a dolgot,
Mert toldott-foldott
Poézise szép rigófüttyét,
Mely testvérek közt is
Megér egy fületlen pitykét,
Már nem rám pazarolja,
Hanem a drága
Tisza Pista nadrága
Körül hajlong »mély tisztelettel.«

Én nem is értem,
Miért bántják így szegény Tiszát,
Hiszen az csak nagy érdem,
Hogy általa Szulám szerelme
Vállaimról el lőn terelve,
S most a derék tula-Szula
Eddig másra öltött nyelvével
Tisza talpához fordula."