Tóth Árpád

INTÉRIEUR

Olykor az élet szép csodákat sejtet,
S ujjaim boldogan s jólesve nyúlnak,
Mint lyány keze, ha kéjelegve bújhat
Langy víz alá, vagy simit drága selymet.
Karszékemet tárt ablakomhoz húzom,
S az egyszerű utcát csodálva nézem,
A satnya fák ragyognak künn merészen,
S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon...

Meghitt akkor minden vén, unt dolog,
S miket árván szoktam bámulni este,
Szelíd s kecses otthonná bújnak egybe
A félszeg és szegényes bútorok.
S mint finom ujjú szobrász élveteg
Gyúr illatos viaszból furcsa aktot,
A lelkem lomhán és bizarrul alkot
Filigrán és buja reményeket.

Fülem egy messzi nő halk szavát hallja,
S tenyerem, míg a szék karját becézi,
Az ő remegő kézfogását érzi,
S tudom: most szép zárt ajkam bús vonalja.
Az ábránd egyre fantasztikusabb,
S egyszerre fölrémlik, mily kúsza s dőre...
S fejem álmos mosollyal dől előre,
S számból kihull a hűlt szivarcsutak...