Tóth Árpád

INVOKÁCIÓ CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYHOZ

Szép este volt. Éreztem: az utolsó
Ragyogó est! Egy csendes kerti lak
Sötéten állt már: nagy, komor koporsó
A bánatos és tiszta ég alatt:
Igen, az volt, a holt Nyár koporsója,
Vak, barna tömb; s a szőke hársak oldalt,
Melyek lombját az alkony meggyújtotta,
Mint sárga füstü fáklyák fellobogtak.

S ím, ezüst vígság csattant át a csenden:
Gyerekcsapat hancúzott, körbeálltak;
Néztem, s lassan szivemre tódult minden,
Minden, ami egy csüggedt órán fájhat:
Ó, rendes élet! gyerek! feleség! -
Szivem! mi kincsed van e dús világon?
Vergődő kis szerelmek, szerteszét
Gurult tervek, ó, tépett ifjuságom!

Huszonhét esztendőm viszem batyumban,
Elfáradt vándor, céltalan uton,
Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van,
Miért is hurcolom még, nem tudom,
S miért a versek, ez a fájó, éber
Ösztön: árulni halk bánatomat,
Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? -
Így sírtam ott a hűvös fák alatt.

S költőm! akkor Te jutottál eszembe,
Te is nézted Debrecen fasor-rácsát,
Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve,
S már nem is várja víg szabadulását.
Itt rejtegetted kínját életednek,
S itt éhezett szelíd lelked halálra,
Mert már nem izlett, rossz ínyű betegnek,
A remény hamujában sült pogácsa...

S mégis, magányod csendes, hűs ölén,
- Mert a magány ád végső menhelyet:
Ez a preri, hol mint sötét bölény,
Nagyhomlokú tünődés lépeget,
Mély dzsungel, hol a vén boa constrictor,
A jóllakott bú, szívünkről lebágyad, -
Magányodban, betegen, árván, titkon,
Mégis maradt egy felpihegő vágyad:

Csokonaim! halál pálmái árnyán,
Debrecen magány-prerijén bús farmer,
Mint ácsolgattad vágyad! mit se várván,
Bús kedvtöltésül, lassan, türelemmel;
Épül-e össze valami belőle:
Nagy és egész mű? - rezignáltan lested:
Fő, hogy idejét az ember elölje,
S ki tudja? tán boldog csoda is eshet!

Egy éneket kezdtél tervelni itt,
Hogy fájó életed beléfelejtsed,
A haza honfoglaló hőseit
Álmodtad vissza, Árpád fejedelmet;
Ki elveszítéd sorsod tartományát,
Szerelmet, hitet, egészséget, mindent,
Feléd az unt lét tikkadt nyomorán át
A megnyert haza drága képe intett!

Ó, mester! ím a késő famulus
Megért: ha minden más kötés laza,
Mi még a léthez fűzi ferde, bús
Mikrokozmoszunk: ő, a szent haza!
Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen,
Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák
Képét, magány s csönd, - s megindultan, szépen
Utolsó álmunk: boldog Magyarország!

A magyar remény-korszak kezdetén
Így kezdtél új dalt, reménytelen költőm,
Mert ez a végső, szent virtus: szegény
Magyar költő, bár félholtan is, költsön:
Hátha a magyar Jövő szebben épül,
Ha szívünk vérét vakolatul venné:
Elénk bús szimbólummá ekként szépül
A balladás Kőmíves Kelemenné!

Ezen merengtem én el akkor este,
S felszegte fejét szívemben a bánat,
S látott új eget s új földet, a messze
Jövőben látta dús, boldog hazámat!
És szóltam: Néki zengem énekem!
Néki áldozom koldus kincsem, híven,
E gyűszű könnyet: ifjú életem,
És e marék vért: eldobogó szívem!

Vemhes az Idő új honfoglalással,
Költőm! én is honszerzést dalolok,
Tán bús dal lesz, kevés fénnyel, sok árnnyal,
S hősöm tán gyönge lesz, mint én vagyok;
Tehozzád méltó hősül illett Árpád,
Enyém bukik, s tán én is féluton
Kidőlök, ám nincs vágyam, élőbb, drágább,
Mint dalba sírni, ahogy épp tudom.

Csokonaim! ne szálljon ez az ének,
Míg meg nem áldod. Eltűnődni jó,
Hogy, valahonnan, munkám áldva nézed:
Tiéd e csendes invokáció!
S most, ének, röppenj, úszó, halk monoplán!
Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba,
Bár szárnyaid közt búsan meghúzódván
Egy vérző szív a kormányzó pilóta...