Tóth Árpád

VISSZHANG AZ ELŐSZOBÁBAN

Lukács készül a nagy audienciára. A Burg fogadótermének az
előszobájában várja, hogy beeresszék. Közben a tükör előtt el
próbálja mondani, hogy mit fog rebegni a felséges úr előtt. Mélyen
meghajlik a tükör előtt, s izgatottan, drukkolva elkezdi a mondókáját:

Felséges úr! alázattal jelentem,
Hogy a kihallgatáson megjelentem,
Megjelentem ügyemről referálni...

(Itt belekacsint a tükörbe, s ravaszul mormogja az orra alá):

És amit lehet, még kireperálni!
De hol is kezdjem? Alig jutok szóhoz...

(Egy pillanatra elhallgat, s a szoba márványfala ekkor a következő
visszhangot zengi vissza):

A VISSZHANG Sóhoz!

LUKÁCS (megrettenve):
    Felség, akaratának hódolok,
    Elmondom, hogy volt az a sódolog.
    Hát az a Désy... hm... belém kötött,
    Hogy én busás üzleteket kötök!
     (dühösen) Juj, hogy a görcs a nyelvire szaladna!

A VISSZHANG Zalatna!

LUKÁCS (izzad).
    Pardon! igen! hát hol is hagytam el?
    Hát egy napon a Désy szót emel,
    S aszongya ez a goromba legény,
    Aszongya, hogy a Magyar Bank meg én,
    Hogy mink... hm... hm...
    (zavarban) Pardon! Szégyellem mondani...

A VISSZHANG Lemondani!

LUKÁCS (ijedten néz a függönyök mögé, reszketve):
    Igen, Felség, lemondok, mert muszáj,
    Csak még arról szól e szomoru száj,
    Hogy kit ajánlok helyemre utódul!
    (lelkesen) Nagy ember ő! Felé hódolva tódul
    Hej, huj, a mungók drága tábora,
    Övé a záptojások zápora,
    (rikkantva) - az alkotmányt felfüggeszti, huj!

A VISSZHANG Geszti? Pfuj!

LUKÁCS (letörten):
    Úgy hát Felséged engedje meg, pardon.
    Magamra nézve szükségesnek tartom,
    Hogy elmenjek, és hogy Tisza is jöjjön,
    Engedje meg tehát Felség, könyörgöm,
    Hogy elmenjünk, mert nevünk vád fené be...

A VISSZHANG A fenébe!

Ebben a pillanatban megnyílik az ajtó, s a félig ájult Lukács
betántorog a nagy audienciára.