Vajda János

A Dunán

A kővé vált barát Szent Gellér
Csuhája szirtredőinél,
Ahonnan a nap jókor eltér
S árnyékot élvez már a dél;
Hol nyáron át a "Hattyu", "Fecske"
Röpdös vigan Budáról Pestre;
Csöndesb az éj, üdébb a lég,
Hajszálra nagy város, vidék,

Hol láthatólag forg az örvény,
Sziréni a viz árama;
Hogy az már csolnakászi törvény,
Ha mit a Duna folyama
Lapátot, dereglyét, gerendát
Valahol elcsent éjszakán át,
Ez orgazdánál reggel itt
Keresve mindig meglelik.

Itt még az ős szegetlen parton,
Közvetlen a habok fölött,
Állott a ház, a tágas balkón,
Hová Leona költözött.
E pont szépsége bűvöl-bájol,
Akár egy kis Konstantinápoly.
Csilláros nyári holdas est
Itt nézi magát Budapest.

Erkély a parti homlokzatban
Kettő van itt egymás fölött.
A második butorozottan
Ernőnek ép kapóra jött.
S én istenem! a kötélhágcsa
Tán csak Velence kiváltsága?
S jó Morfeusz a néninek
Nálunk talán nem szépeleg?

Viharos volt az éj fölöttébb.
A legöregebb emberek
Nem értek hasonlót ehhöz még,
Ily rettentő itéletet.
Egymás után hatszor ütött le.
Ernő megolvasá, tünődve,
Amint az erkély pamlagán
Merengve ült éjfél után.

Mint elkésett haragvó pásztor
Ha nyája a tilosba ment,
Mig őt magát elnyomta mámor,
S egyszer csak arra ébredett,
Hogy hajh! talán már megrabolva
A szűz vetésnek selyme, fodra!
S durrogva messziről, siet:
Jött sebten a bősz förmeteg.

Lobogó sörénnyel, vágtatva
Hegy-völgyön, tüskön-bokron át;
Fenyegetőleg rázogatva
Cikk-cakkos villámpallosát.
Lihegve, fújva, mintha volna
Egy legfelsőbb parancs hozója;
Félvén, gyorsítva lépteit,
Hogy hajh, ha későn érkezik...

A földi csősz, a fáradt végzet
Elszunditott alighanem;
Maga a gazda, a természet
Kelt föl tehát egyenesen...
Mert már az ég lakói kezdtek
Féltékenykedni, s vélekedtek
Imigy: "hát földön ez lehet?
Hja akkor én ember leszek."

Mert mint a csillagok pályája,
Kimérve emberek sora.
Van, aki egymást nem találja,
Polluxnak itt is Castora.
Szivek, kiknek találkozása,
A kéj titáni fokozása;
Égrablás, tiltva földinek,
Nem engedik az elemek.

De hát úgy látszik, ami itt lenn
Aprólék dolgainkban áll,
Magában a nagy mindenségben
Sincs kivétel nélkül szabály.
S ekként bizony végzet, természet
Ez egyszer egy kissé elkéstek:
Tombolhat a viharfutár,
Őt Ernő csak mosolygja már!

Ipam uram a menykövekkel
Mi haszna dúl-fúl - ő imint
Már a magas menybéliekkel
Atyafivá lett vér szerint...
Most már szakadhat össze ég, föld,
Legragyogóbb délpontja eltölt;
Már ezután ily pillanat
Nem születik e nap alatt...

A nagy világ kijátszott kártya,
Amellyel ép ő nyere itt;
Ily "parthie" nem lesz többé már, ha
Csak újra föl nem keverik.
A mindenség Wiesbadenében
Ő egy merész sou-val zsebében,
Nagybátran va banque-ot kiált,
S övé a tönkre tett világ!...

Fölgyujtott képzelmének lángja
Így csapkodott az égre föl.
Szélsőségének lajtorjája
Hej! majd annál mélyebbre dől.
Üdvét most olyan nagynak látja,
Hogy a világot mintegy szánja;
Mert annak már mi sem maradt,
És szinte nyomja e tudat.

...Ujjának egy-egy ízén kezdte,
És esküvék, hogy ez elég...
Ne többet még ma... szólt remegve,
A lelkem így is már elég...
Hajának egy kis játszi bodra
Sok volna, sok a koporsóba;
Hát még e szép világon itt,
S egészen és egyszerre, mind!

S tán még utóbb eláhitozza
A drága, a rövid időt,
Ha meg nem retten, hogy Leona
Szava betűin fogja őt.
A rózsaujjak csókostyája
Belépti jegy a menyországba;
Megállhat-e a küszöbön
Epedve, várva örökön?

Silány a bók, s minden beszéde,
Úgy érzi, hiábavaló.
És utóvégre szerencséje,
Hogy elhal ajakán a szó.
Legékesenszólóbban a szem
Beszél csupán, majd végre az sem,
Csak hő sohaj és csókra csók...
Érzések, összeforradók...

- De jaj, hiába, ami sok, sok;
És hogy megárt, az is igaz.
Bár végtelennek tetszik a csók,
Nem perce, csak mélysége az.
S ahol a mélység, ott az örvény,
Érvényesül a földi törvény;
Az égi lángért, mit rabolt,
Prometheüsz is meglakolt.

Hja, magas ám ez a menyország.
Innen ha ki alábukik,
Áttörve ezt a földi dongát,
Hull egyenest a pokolig.
Amily vakitó fényessége,
Oly megmeresztő sötétsége;
Nagy, rendkivüli mindegyik,
Egyik Nadir, másik Zenith.

Egyszóval, e napszépek csókja
Valóban, mint a napszurás,
Egy percre égbe ránt, de nyomba
Követi a megkábulás.
Miként ha itt ez egyetlenben,
Mind ami szép az egész nemben,
Földúlta volna perc alatt,
S utána már mi sem maradt.

Csodálatos, megfoghatatlan!
Mi volt ez? Álom, képzelem?
Fénylátomány hő lázrohamban,
Hogy elenyész ily hirtelen?
Mint hulló csillag, mely elvérez,
Leérve a föld gőzköréhez;
Az óriási szenvedély
Volt, nincs; elröppent, mint a szél!...

Úgy érzi, mintha a tőrt, melytől
Olyan sokáig véreze,
Most rántaná ki szívsebéből
Tán a való műtő keze.
És mintha érezné, hogy gyógyul,
De meg alél is fájdalomtul.
És gyötri baljós sejtelem,
Furdalja vád, töredelem...

Mintha valamit vesztett volna,
Valami drágát, kedveset.
Nem jól van ez, nem jól, aggódva
Bolygatja lelkiismeret...
Mint hazárdjátékos, ki mindent
Megnyert s egyszerre elveszített,
Önnön magától ijedez,
Döbbenve: hogy mi vége lesz?

A hajnal már hasad keletre,
A szűz, a tiszta, a nemes,
Mint aminő hajh! - volt Etelke
Oly szende, oly szemérmetes.
Előbb üditő fényessége
Most mint a nyíl, úgy hat szivébe.
Feddhetlen szigoru biró,
Istennek ujja, vádoló.

Az aranyos felhők csoportja
A derengő égbolt alatt,
Miként ha egy katedra volna,
És abban egy szelíd alak.
És mintha ennek biborujja
Egészen a szívéig nyulna,
Megnyomva ott egy idegét,
Talán a lelkiismeretét?...

És mintha eddig aludt volna,
Egyszerre e kicsike gép,
Mint felhuzott ébresztő óra,
Elkezd zajongni szörnyükép.
És zsörtölődik véle szörnyen,
Durván, kegyetlen, vakmerően.
És mint a bokrot szidja őt,
Uszitva poklot, ördögöt.

"Te bélpoklos, telhetlen d...ó,
Himpellér, járdakoptató.
Haszontalan kenyérpusztító...
- Ah, ah! de hát való, való! -
Ez hát a lángész büszkesége,
Gyermekkorod szép álomképe.
A nagy jövő, mit mutatott,
Hírrel, babérral biztatott?

Anyád, szerencse és természet
Kincsét özönnel hinti rád;
Ha csak játszatnád tehetséged,
Hogyan csudálna a világ!
Ha csak az inged ujját rázod,
Szegény hazádat fölruházod
Több fénnyel, mint vért tőle most
Elszívnak - rablók, koldusok.

Majommá lenni - Don Juanná,
E föladat való neked?
S ha értenél - ha volna hozzá
Üres fejed, sivár szived!
De íme szív, ész máris benned
Egymásra támad, feleselnek;
Egymást okolja, veri is;
Hát még ha majd a Nemesis?...

Egy delleánynak szeme fényén,
Igy szól az ész - ha rád veti,
Úgy megvadulsz, mint egy szilaj mén,
Fülét ha tapló égeti."
"Mire való kezedben a fék?"
Zokogja a szív bűnbánatkép,
Mert fáj az önütötte seb,
Belátja, ő a vétkesebb...

És hajh, igaz, hogy ez nem első,
De már utolsó ez legyen.
Ha még talán nem lenne késő!
Ha megbocsájt, ha hisz nekem?
Ó, csöndes, édes házasélet,
Egyedül üdvözítő réved,
Hol nincs szirén a szirteken,
Magányod, az való nekem.

El, el, ma még, hozzá, azonnal...
Tovább időznöd nem szabad,
Eltelve kétely- s fájdalommal,
E kis galambszív megszakad!
Csak szóltam -, csak szólhattam volna!
Tán gyanitá frigyünk Leona?
- Csak tréfa volt! füllentjük és
Sikerül a menekülés.

S indulna épen szökve, lopva,
De hajh balvégü fordulat...
Egyszerre most meg már Leona
A lángolóbb, a lázasabb.
Miként ha Ernő első csókja
Lett volna zárt hevének kulcsa,
Az most egyszerre lángra gyúl,
S lobogva ég, olthatlanúl...

Miként ha kicserélte volna
A pillanat sziveiket.
Először érzi most Leona,
Hogy igazán, forrón szeret.
S Ernő sivár egykedvüsége
Csak ejti még nagyobb kétségbe,
Holott még azt gondolja csak,
Hogy ez mulékony hangulat.

Nem közönséges tűz-víz harca,
Villámtüz ez, jéggel teli;
Megátkozott, nem hogy fogyassza
Egymást, de egyre növeli.
Leona forró csókmalasztja
Ernő szivét jobban fagyasztja,
S minél nagyobb itt a hideg,
Ott tüzesíti a sebet.

Érzéki szenvedélynek átka!
Amily nagy, oly tünő e láz;
Mintha kicsap a kémény lángja
És egészen leég a ház.
A test, a hajlék porrá égett;
Földönfutóvá lesz a lélek,
És koldul egyre és rabol,
Amint lehet és ott, ahol.

Lassan gyulad már, hej mi más a
Valódi boldog szerelem.
Ez házi tűzhelyed parázsa,
Mely meg-megújul szüntelen.
És éldegél halkan, lobogva,
Majd nyájasan, majd meg pattogva,
De mindig érted és belül,
Sohasem a házon kivül...

- De válni rögtön még lehetlen,
Még egy napot hát, irgalom!
Együtt bolyongva a ligetben...
No még ha csak az unalom...
Nem volna még nagy áldozatnak;
Oh adna többet, még nagyobbat,
Mély szánom-bánommal teli,
Aggó szivén könnyiteni.

Áldozna veritéket, vért ő
És örömest szenvedne, mint
Bűnbánatos megtért vezeklő,
Böjtöt, sanyart, sok testi kínt;
De szerelem, az nincs szivében,
Ő maga is csalódott ebben.
Mit mostan érez: szánalom,
S kétélü itt e fájdalom.

Ledér, de szíve jó Leon'nak,
Bár volna érzéketlenebb.
Ám lássa őt hitvány gonosznak,
Aztán utálja, vesse meg!
Legyen az első lecke fájóbb,
Kegyetlenebb, de még így tán jobb.
És egybe ott mindent kivall,
S még toldja is tulságival.

Egyébiránt - mond akadozva -
Ó irgalom, ó, kegyelem!
Ő mindenét, ha kell, áldozza,
Hogy lelke így könnyebb legyen...
Talán ha volna kívánsága,
Egyéb szeszélye, bármi drága,
Szavára, mely parancs neki,
Örül, ha teljesítheti.

Ah! ah!... no még csak ez volt hátra!
Ez volt a kegyelemdöfés.
Ha még előbb csak hiusága,
Most már szerelme sértve - és,
Bár fájt előbb a tiszta mély seb,
Most sütve van rá szégyenbélyeg!...
De mért szerette - szereti
Vakon, nagyon? - úgy kell neki!

Leona nem szólt; egy tekintet
Két nagy nehéz könny fátyolán,
Mint amilyen tündöklőt, szentet
Ez életben nem sír talán...
Ez volt a válasz; s ez elég volt.
Volt abba mondva, sok, nagyon sok;
A néma, csillagfényes ég
A legszívhezszólóbb beszéd.

"Talán kevés volt a jó bennem,
Erényem árva, meglehet.
Én neked adtam azt egészen,
Te megöléd e keveset,
Jövőmnek útjait kimérted:
Gúnyban keresni elégtételt.
Megvetni majd, ki úgy szeret
Engem, mint én most tégedet."

Szívszaggató e bú, alázat...
Így nem mehet, maradni kell...
Mért büszkesége föl nem támad
S korbáccsal őt nem űzi el?!...
Csak tudna lenni bősz, kegyetlen
Bár egyikök vagy ép mindketten.
Ne fájna úgy a seb, a vád
Adó s vevőnek egyaránt.

"Nem, nem lehet" - sohajt magába -
"Megcsalni a természetet.
Becsületes szívnek, hiába,
Hálátlan a hazug szerep.
A kínnal, mit egy könny ébreszt föl
Egy csalódott leány szeméből:
Afroditei mosolya,
Kegye nem ér föl, nem soha!"

S fogadja újra eltökélten,
Mint annyiszor, de legalább
Most komolyabban, őszintébben,
Hogy megjavítja már magát.
Hogy lépve szent, ohajtott frigyre,
Veti magát örök bilincsre.
Dicsőség, munka lesz a cél,
Hazának és családnak él.

De hajh, fogadja ő már ezt rég
És annyiszor haszontalan;
Most végre ím betölt a mérték,
Sors íja immár vonva van.
Miként ha érezné előre,
Hogy már fölötte pálca törve,
Száll a szivére hirtelen
Rémes, fagyasztó sejtelem.

Valami lázas nyugtalanság,
Homályos aggály szállja meg;
Mint aki eltéveszti sodrát,
S csak bősz sugalmakat követ.
S hogy a kinos fesz véget érjen:
- Leona is óhajtja épen -
"Egy csolnakséta a Dunán
Gyors enyhülést szerez talán."

Hajnalt csendítnek a Tabánban.
Oly szomorún hat rá e hang;
Mint messze csöndben, pusztaságban
Ha szólal a lélekharang.
Ily hangulatban egy időre
A bátor vakmerő lesz, dőre.
Isten kisért, vészt ingerel,
Hivén, hogy most ennek se kell.

Alszél ered, fölágaskodva
Birokra kelnek a habok.
Órája épen arra hozza
A robogó helyi hajót.
Tajtékozón kigyóz utána
S idéz elő hullámuszálya
Kicsinyben is tengerzivatart,
Azért is! Ernő arra tart.

Mert már ez óra átkos óra,
Most minden lépte kárhozat.
Mint aki megbüvölve, rontva,
Balvégü minden mozdulat.
A hajóhoz közel verődve,
Födélzetén, hah! im előtte,
- Ó, nyíljatok meg bősz habok: -
Megint Etelke álla ott!

Ó, földi sors, végzet, véletlen,
Te vagy-e vak, vagy mi vagyunk?
Van bölcsesség nagy mélységedben,
De szédül, fürkészvén, agyunk?
Az égbolt csillag-ostáblája
Kezedben összefüggő játszma:
De mérhetetlen, végtelen,
Hogy át nem éri földi szem?

Majd elhomályosulsz előttünk
S kétely fog el, nem láthatunk.
Majd megjelensz ismét közöttünk.
Hogy szinte kézzel foghatunk.
S hisszük megint, hogy úgy kell lenni:
Itt nem marad torlatlan semmi.
Csakhogy bizonnyal a nagyobb
Hibást utolsónak hagyod.

Etelke meghal s Ernő él még.
Bár rajta nem mult, az való;
De ah, mi látvány ez, minő kép,
Hogy fesse ezt már puszta szó!
Nincs, nincs olyan! Nincs más mód benne,
A szíves olvasó képzelme
Szinezze, egészítse ki,
Mit el nem mondhatok neki.

Bősz kétségbeesés szivében,
Agyában őrületroham,
Vád, halálvágy - tekintetében,
Mély létiszony - vonásiban -
Nézett Etelke a habokba -
Ernő hivé, hogy látni fogja
A sírig, sírban és azon
Túl, az utolsó nagy napon!

Kezéből vízbe hull lapátja;
A fölkavart dühödt habok,
Mint karikázó kigyó háta
Dobálják a kis csolnakot...
Ül ott kövülten, mozdulatlan...
Egyszerre légben, hullámokban,
Mint hulló csillagvillanás -
Etelke - ah! - ki volna más?!

Hiszen csak így egész az átok.
Hisz most a sors kétségkivül
Feledi az egész világot,
Őrá vadász csak egyedül.
Valóba, hát oly szörnyü vétke?
Ám hát lakoljon ő meg érte!
Ha áldozat kell, ő legyen,
Ne az a szent, a védtelen!

És lám a sors ádáz kegyelme!
A víz a testet fölveti.
A "Hattyu" fölsikolt ijedve,
Szárnycsattogását szünteti.
Az előzékeny örvény fodra
A fuldokló felé sodorja...
Még ujjai a víz szinén,
A jegygyürűvel egyikén...

De most Leona kitalálja
A szörnyü jelenet okát.
Kétségbeejti borzadálya,
Sejdítve Ernő szándokát.
A rémületnek erejével
Ragadja mellen két kezével,
Hogy ója őt és önmagát,
Vagy vele ossza a halált.

Barátom, mázoló, valóba.
Hogy gondolod, nem illenék
A pokolbeli sátán boltja
Fölé cimernek ez a kép?
A gőzösön, veszendő sajkán,
Ott az anya, itt Leon' ajkán
Versenygő rémületsikoly -
S Etelke, aki fuldokol...

Az egyik: mentsd meg! azt kiáltja,
S még jobban ezt - saját szive.
Irtózatos gyilkosság vádja,
Hogy azt csak így veheti le. -
A másik inti ettől, óva
Vele rohanni a habokba;
Úgy fordul, ottan egy helyett
Kioltva három életet...

De mindamellett úgy akarja;
Hiába, máskint nem tehet.
Ám vegye éltét sors haragja,
Megmenti a becsületet.
Meghalni, halni százszor inkább,
Mint tűrni olyan önvád kinját,
Hogy kit halálba taszitott,
Megmenteni szükkeblü volt.

S még jóra fordulhatna minden...
Ha még talán megmentheti...
De karjai gyöngéd bilincsben,
Durván magát hogy tépje ki?
A vad habok közt, evezőtlen
Csónakja egyre merülőben,
És ő az élőt hagyja ott,
Hogy mentse, aki tán - halott?

Iszonyu harc! és mégis egyre
Küzd lelke, teste egyaránt.
Itten Leona, ott Etelke
Kér életet, keres halált.
Azt lökje a halálba karja,
Ki őt is menteni akarja!
A hab tolul, egy mozdulat
És kész az újabb áldozat.

S e nő, kit ő csak szépnek látott,
De szépnek csodálatosan,
S ezért felőle jót se gondolt -
E nőnek íme szíve van.
S mert hiúságát ő megölte,
Mert porba letiporva gőgje
E szívbe most uralkodó,
S kevés bár, mind övé, mi jó.

S először, egyszer életében
Viszont szeretve, igazán,
Maradna boldogabb ösvényen,
S lehetne hű nő is talán?
De eltaszítva - soha többé!
Elkárhozott lesz mindörökké...
Hiúsága fölűl kerül,
S ez lesz szivén úr egyedül.

Mindezt magában elgondolja
Villámszerűleg, hirtelen;
Sok, sok van itten is - latolja -,
De több amott a mérlegen...
Küzd Leonával, elvadultan,
Hogy gyönge testén vére pattan;
Ha eltaszítja mégis - el,
Hálátalan kezeivel!

Egy átkozott elszántságával
A hullámok közé szökik...
Szerencse még, hogy Leonával
El nem merült a kis ladik -
Egy pillanatot vet még rája,
Hogyan ül ottan egymagába,
Ügyefogyott bús elitélt...
- Ó, mily siralomházi kép!

Szánalma, szivettépő kínja
Nem tudja, melyikért nagyobb?
A föld szinén, úgy érzi, mintha
Nem volna lény alávalóbb...
Az élet így előtte semmi.
Most már nemest, nagyot kell tenni.
Önéletét áldozza fel,
Megmentve kettőt is, ha kell.

S erőszakolja, mi lehetlen
A türemlő hullámokon.
Bizakodik nagy erejében,
Borzongva nézik a hajón.
Hamar le a mentő uszályba!
Matrózok, rajta mind, utána!
Ez bátorít, az visszaint,
De félti és csodálja mind.

Hajh, bősz a végzet, kérlelhetlen,
Erő, imádság, akarat,
Töredelem - hiába minden,
A sorstól már csak gúnyt arat...
Etelke eltűn a habokban...
De őt kimentik félhalottan,
Féléberen, hogy lássa még
S lelkére fagyjon az a kép:

Mit látva épen, tán megőrül,
Vagy újra vesztének rohan,
Eliszonyodva a jövőtül,
Amelynek ily örökje van.
De csak miként egy félálomban
Lét nem lét közt, félöntudatban,
Aléltságának hályogán
Rémlett a szörnyü látomány.

Etelke vagy az - isten ujja,
Mi ott a vízből fölmered?
Örvény kavarja, szellő fújja
Mellé az ingó jármüvet?
S Leona benne, az valóba?
Ki megragadja iszonyodva
A görcsös haldokló kezet,
S feléje egy - hullát vezet?

És épen ottan partra érnek
Mindketten ama ház előtt...
- Gúnykoronája végzetének! -
Hol annyi kéjes perce tölt!
S aztán Etelke és Leona
A síron át még kezet fogva...
Csodás, homályos jelenet,
Való, vagy álom, mit jelent?

Jövőmenők csoportosulnak;
Egy drága hullát vinni lát.
Tömeg zaján az ősz anyának
Bús zokogása hallik át...
Majd elsötétül, elfogy a nap,
A csillagok mind kialusznak,
Miként ha csak kioltanák;
Egy nagy koporsó a világ!

Soká beteg volt; lázból lázba,
Önkívületbe esve át.
Ébred lakában, ama házba,
De otthon nem leli magát.
Eltépelődve, esve, kelve,
Fölvánszorog az emeletbe;
Leon kezet nyujt - hidegen;
Majd visszarántja hirtelen.

Miként ha érezné most újra
Azt a fagyos, merev kezet,
A fuldoklóét, mely fölnyulva
A hullámsírból integet,
S haláljegével elhütötte
Az ő szivét is mindörökre...
És most, midőn már fáj neki,
Még ő is, ő is - megveti!

Tehát igaz, való; úgy történt.
Nem lázas álom, képzelet.
Már látja a mélységes örvényt,
Mely kettejök közt is mered.
Elég, elég; sok, nagyon is sok.
Mit szaporítni az üres szót.
Itt nincs helyed többé soha.
Eredj, eredj; de hajh, hova?

Üres a föld! És legsivárabb,
Hol legzsibongóbb a tömeg.
Idegenek, kisértő vázak
Az ismert arcok, emberek...
Víg zeneszó, örömdal, ének,
Mind temetői hang szivének;
Nyiló virágnak illata:
Gyászfáklyafüst fojtó szaga.

Nyomasztja egyedülisége,
Mégis magányra ír-adóbb.
Minél ijesztőbb csöndessége,
Annál szivet nyugasztalóbb.
Vesztett nyomát majd föltalálja
Emlékeinek bősz falkája;
S üvöltve, mint megannyi vád
Csak űzi mind tovább, tovább!

Meg fog-e még és hol pihenni?
Vajh messze még a sírhalom?
És nem gyógyítja őt meg semmi,
Számára nincsen irgalom?
Vagy ama nagy világbirónak
Haragja, kiket alkot jónak,
Erővel ésszel bőven áld,
Kegyetlenebb azok iránt?

Szegény, szegény fiú, megvallom,
Bár nem kicsinylem vétkedet,
Én büntetésedet sokallom
S a gyógyulástól féltelek.
Lelkem kinozzák bősz sejtelmek,
Hogy mért nem haltál, mért éltél meg?
Mi lesz a vég, mi vár reád,
Nincs hátra még tragédiád?

De mindegy... legalább nekem már!
Élsz, halsz, beteg vagy óriás,
Hajh! az idő fölöttem eljár;
Jövőd, ha lesz, megírja más.
A föld szinén, vagy bár alatta:
Szivemben el vagy már siratva.
Élő, halott, vagy - rettegek! -
Tán mindakettő - ég veled!

A Dunán - Vajda János

Vajda János

A Dunán