Vajda János

A kiállhatatlan szépről

      Töredék

Messze, messze, napkeletnek,
Merre nyári felhők mennek,
Madarak elvándorolnak,
S halni járnak a fuvalmak;
Kék hegyen túl, tengeren túl,
Kiérve a szivárványbúl,
Át ezen s a másik égen,
Töméntelen semmiségen,
Valamikor hajdanában,
Mátyás király fénykorában,
Mikor még a földön
Laktak a tündérek,
Karmazsinban jártak
Sarkantyús vitézek;
Holtig hűn szerettek
Asszonyok, leányok:
Akkorában réges-régen
Ragyogóbb nap járt az égen,
Rózsa virult minden ágon,
Sok megesett a világon.
Ritka volt a szerencsétlen,
S ha valaki az volt épen,
Szomorú lett a nótája,
Mesélt róla a nép szája,
Sokáig, sokáig,
A mohácsi csatáig.
Ottan aztán vízbe halt...
Ott halásztam én e dalt...
Nektek adom, hagyva rátok -
Ha van benn - a tanulságot.

                 *

Egyszer volt egy számadó,
Annak volt egy szép leánya,
Kit neveztek országszerte
"A kiállhatatlan szépnek."
Annak kelle őt nevezni,
Mert valóban olyan szép volt,
Hogy nem állhatá ki senki.
Aki egyszer rátekintett,
Ragyogó szemébe nézett,
Azt szemével úgy megverte,
Megigézte, megbűvölte,
Hogy az ilyen szerencsétlen
Azután csak neki váltott
Rengetegnek, rónaságnak,
S addig epedt, sirdogála,
Míg szivét mind elsohajtá,
Két szemét mind elkönyezte,
S "Árviola" névvel ajkán
Valahol rideg magányban,
Ahol érte végórája,
Kilehelte árva lelkét.
Oh ha én azt elmondhatnám,
Hogy ha ilyen, hát milyen volt?
Mi csodás az a bű és báj.
Melynek fénye épen olyan
Égetőn ragyog, mint a nap?
No de Isten jól akarta,
Hogy halandó ember ajka,
Teremtő művész ecsetje
Lenne arra képtelen mind.
Mert jaj lenne akkor nektek,
Mai gyönge nemzedéknek!...
Mint a vézna, vad sikárfű
Vizmosott hegy oldalában
Nyárközépi napsugártól:
Gyöngyfekete szép szemétől,
Annak olvasztó tüzétől,
Csak ha róla álmodnátok,
Elégnétek, hervadnátok!
Oh, higyjétek el nekem, hogy
Mint a kora hajnalfényben
Fehér liliomlevélen
Ragyogóan rengő harmat;
Vagy miként a gyöngytengerben
A kristályfehér tajtékhab,
Melyet csöndes éjszakákon
Fölmerülő kősziklákon
Titkon a szerelmes holdnak
Epedő sugára csókdos:
Olyan szép volt, és úgy fénylék
Makulátlan szüz keblének
Szemvakító fehérsége;
És ki azt pihegni látta,
Amikoron egy-egy fürtje
Éjsötétséges hajának
Ott pihent két halma közt, mint
Koromszárnyu hamvas lepke,
Kit szegényt, erősen édes
Illatával széditett le
Gondtalan víg röpte közben
Szerelemvágyat lehellő
Nyílni vágyó rózsabimbó:
Mondom nektek jó lélekkel,
Aki látta e fürt árnyát
Visszatükröződni hónál,
Habnál is fehérebb, fénylőbb
Keble rengő tűkörében:
Azt lecsattanó villámként
Járta át a gondolat, hogy
Itt e szép kerek világon
Százszor élni és születni,
Dárius kincsével bírni,
Seregeknek ura lenni,
És azután üdvözülve
A felséges mennyországban
Isten trónja mellé ülni,
Ott örökké fényben élni -
Ah! távol se érne annyit,
Mint e gyilkos szép szemeknek
Ragyogó mosolytüzében,
Itt ez izzó lávaajkak
Velőforraló hevétől,
Ezek közt a Karrarának
Minden márványát sötétre
Szégyenítő jégkarok közt
Isteni gyönyörüségben
Elszédülni, elalunni,
El-elhalni,... és azután
Akár végkép meg is halni...
Mit is érne fölébredni?
A mennyekből földre esni!
De mit mondok, mit beszélek,
Mi hijába toldom a szót!
Elég volna mondanom, hogy
Fényes, tüzes nyári délben,
Mikor a hűs réti érben
Itatgatta kis libáit,
S maga is lenyujtogatta
A kristálykavics fenékre
Gömbölyded szép tejhablábát,
És a víz mohón kavargott
Körülötte s szédelegve
Keringett, forgott az örvény:
Maga a nap is megállott
Csodájára s láthatólag
Reszketett minden sugára,
Mint a nyárfalevél, a kéjtől...
De minek is űzöm-fűzöm...
Száz szónak is egy a vége:
Gyönge ember, anya szülte
Hogyha látta, ki nem állta.
Híre is ment és kerülte
E világi anyamagzat
Mint bűbájost, megigézőt.
Mert ha a közel határon,
Szolgagyerek avagy úrfi
Útnak indult, édes anyja
Igy intette, ótta szóval:
"Eregy, szolgám, jó cselédem,
Járj a bölcs isten hirével,
És ne félj rúttól, gonosztól:
Mert hatalma nincsen annak
Az istennel járó ellen.
De kerüld el messze, messze
A kiállhatatlan szépet,
Aki őriz túl az éren:
Mert ez ellen nincsen mentsvár.
Ha tanyát ver a szivedben,
Ki nem űzi senki onnan."

Ilyeténkép egyre messzebb
Félemlítő híre terjedt
Árviola szépségének,
Veszedelmes szép szemének.
Volt azonban és pediglen
Csak a tőszomszéd határban
Egy kicsinyke csordapásztor,
Egy apátlan árva gyermek,
Ki ugyan magát vallotta
Bandinak, de kit mindenki
Csak úgy szólitott: te füttyös!
Mivel olyan nagyon szépen
Különösen fütyörészett,
Hogy magához csalna véle
Minden nyájat és előtte
Mindennemü lábas jószág,
Úgy javult, akár a gőböl;
Ennek, hogy nem volt, ki ójja,
Ki eszölje: nem is félté
Senki a veszedelemtől
A sinlődve serdült árvát.
Ez oly elszánt vakmerő volt,
Hogy benéze Árviola
Tűzszemébe bizton-bátran,
S rajta nem fogott a bűbáj.
No de már gyerekkorában
Oly erős volt, hogy magánál
Kétszer akkorától sem félt... stb. stb.