Vajda János

A sírból

Élő virágom, oh, szerelmesem,
Immár én alszom nyugton csöndesen.
- Hogy nem tudod te, milyen édesen.

Oh hogyha tudnád (mért nem mondhatom!),
Mindig csak rólad s egyet álmodom;
Mindig csak egyet, jaj, de szép nagyon!

Csöndes vidék ez; hallom, mit a szél
Fölöttem a virágokkal beszél;
A fű is oly szép altatót zenél.

Oh, én szerelmem, örök életem,
Én teneked csak azt üzenhetem:
Hogy semmi sem fáj itt már énnekem.

Nem fáj már a fejem, szivem se fáj;
Mégis, galambom, mégse menj, megállj!
Tégy valamit a derekam alá.

A vér, ami szivemből kirohant,
Mikor belé ütöttem gyilkomat,
Olyan hideg az ott, úgy borzogat.

Oh, az a vér azt súgja egyre még:
Hogy te megcsaltál engem! Tudja ég...
Ha nem igaz, jer, mosd föl azt a vért.

Csak légy vidám, járj-kelj a nap alatt.
Légy hűtlen ott: hisz csak egy pillanat,
Oszt - te is itt vagy már a föld alatt.

Csak azután itt légy te az enyém.
Szeretsz te itt majd engem, tudom én.
Jó hűvös takaró a szemfödél.

Ó, jöjj, siess a tánccal odafenn.
Mi jó az álom, melyből, édesem,
Nem ébredünk fel többé sohasem!