Vajda János

Aranykor

      Előhangja egy költői beszélynek

Egyenes már a föld, ahol ők pihennek;
Hamva rég elhült a tüzes szerelemnek.
Rohanó fodorral jár fölöttük ősrég
Suttogó zenéjü, tenger vad mezőség.

Rég volt, nagyon régen; nem esztendő számra;
Újdonúj világ kelt a régi nyomára.
Haj! az idő nagyot változott azóta,
Roskadozott, vénült... a jó isten tudja.

Csak nem úgy van, mint volt, de nem úgy, mint hajdan!
És ha nincs úgy, hagyján, volna bár csak jobban;
E világ törvénye a változandóság.
Jó helyébe roszabb, rosz helyébe jó hág.

Elenyésznek végre minden földi dolgok:
Beomolnak a rég jeltelen sírdombok;
Összedőlnek egykor bevehetlen várak,
Régiek helyébe nyomban újak állnak.

Szebbek, haj de gyöngék! Omló vár kövébül
Ledéren mosolygó kéjpalota épül;
Szörnyeteggel rakott veszedelmes útak,
Mint a csíkos vászon, szépen kisimulnak.

Rengeteg ős erdők, tündérek tanyája,
Éhes sáskarajtól tőbül mind kivájva...
Szív helyett gyomornak szolgál a természet,
Nem lel abban senki már gyönyörűséget.

Ami természeti, nem jó az immáron,
Emberkéznek szennye füvön, fán, virágon.
Mi hajdanta termett, most úgy van csinálva;
Rabbilincsre verve istenek munkája!

Vendégfogadó tölgy lombjait levágják,
Mintha szabad sasnak tépdelnék ki szárnyát.
Fösvényül lerántják ereszét a háznak,
Hol utasok máskor menhelyet találtak.

Való, ami való, hogy szépen tenyésznek
Tudományos dolgok s minden mesterségek;
Nagy az ész munkája, gőzhajója, útja:
Csak az ember maga műve nyomorultja!

Megunott az élet, rettegett a halál:
Vigasztalást egyik se, másik nem ajál;
Nincsen embernek most imádott bálványa;
Nem tud mást szeretni s önmagát utálja...

Kimult e világból, sírba is kisérték,
Minden lelki épség, régi jó vitézség.
Emberek most gépet gyúrnak kardjaikból,
S gépet csinál egyik ember a másikból...

E mostani világ egy éléskamara,
Hol vitézek kardját rosda foga marja.
A helyett most a pénzt rakják hüvelyébe...
Jobb is! nem való a kés - gyerek kezébe!

Ah e satnya korból miről szólna a dal?
Emlékezet szárnya! ragadj el magaddal!
Vissza oda, hol nem vas a gyönge embert,
Hanem erős ember vitte a vas fegyvert.

Mindörökre eltűnt nagy idő, amelyben
Tántoríthatlan szív dobogott a mellben,
És sírig szerettek gyönge szívű lányok,
Emlékezet! költsd föl ezt a szép világot!

Mint szerelmi kínban nyögő vadgalambok,
Szebb napok sírhalmán gyászoló bús hangok,
Messze tűnt világnak szele szárnyán jőnek,
Súgva-búgva lombján ezeréves tölgynek.

Temetéskisérő gyásszal jár fölötte
Árnyas fátyolában az idő felhője;
Szemeimre borul csodatévő álom,
S én a mult időket, őseimet látom.

Magyarok istene! kedvezz életemnek,
Dicsőséged méltó éneke legyen meg.
Te Kinizsi karját erővel tápláltad,
Áldd meg énekét a gyönge unokának!

Oszt ha kiváltképen kedvesen fogadták
Énekemet fönn a halhatatlan apák:
- Úgy sem azért tettem, földi hála nem kell -
Vedd föl lelkemet, ha tetszik, énekemmel!