Vajda János

Az apagyilkos

      Hugo Victor után

Egyszer éjjel, mikor a sötét ég alatt
Édes álom minden szemet lezár, altat;
Midőn tanuja csak a nagy, a vak éj volt,
Kanut, amint látja alvó apját, Szvénót,
A tehetlen aggot, őrök, ebek nélkül,
Megölé: "hisz (ugymond) ő mit se tud errül."
Aztán nagy király lett.

      Harcolt, mindig győzve;
Végig a szerencse lett hű követője.
A diadalbabért kéveszám aratta,
S ha magát a vének gyülésén mutatta,
A legzordonabb arc kiderült, sugárza.
Ős erény, bölcs törvény volt hódító lánca,
Húsz szigetet, s Fiont, Arnhut, Folstert, Monát
Megvevén, ezekkel nagyobbítá honát.
Hűbéri kövekből állitott dicső trónt.
Legyőzött szászt, piktet, vandalt, amennyi volt,
Le a celtát, poroszt és vonagló szlávot,
Erdőkben üvöltő sok vad lakosságot.
Babonás iszonyt és runákat kiirta;
A nagy Caesarról csak "mi ketten" úgy szóla.
Szerte áradt a fény sarki forgójáról,
Pusztultak a szörnyek ő nagy haragjától.
Húsz álló éven át, ameddig uralgott,
Hatalmas ijász és felséges lovas volt.
Lábával tiporta a kiveszett hydrát;
Életét egyszerre rettegték s áldották.
Nemzete sokáig büszkén emlegette:
Azon egy telen át hogy megsemmisíte
Három skót sárkányt s két királyt Skaniában.
Hős volt, óriás volt, s lángész egymagában.

Sorsához egy világ sorsa vala kötve.
...Apagyilkosságát azonban feledte.
Meghalt. Tetemét kő ravatalba zárták.
Az árhuszi érsek elmondván imáját,
S himnuszt énekelvén, akként nyilatkozott,
Hogy Kanut király nagy, Kanut király szent volt.
Hogy emlékezete égi illattá vált,
S hogy a dicsőültet ők, a papok, látták,
Mint prófétát ülni Isten jobbja felől.

Este lőn, csönd gyászolt a templomon belől.
Elhagyván a székes egyházat a papok,
Síri nyugalomban a királyi halott.
Majd azonban fölkél, szemeit kinyitja,
Indul a sírboltból, kezében a kardja.
Mivel ajtó és fal csak köd a léleknek.
Átmegy a tengeren, melyben tükröződnek
Elzenőr-, altona- és árhuszi házak.
A sötét úr léptét figyelik az árnyak.
De ő nesztelen járt, lévén csak egy álom.
Szavo, időrongált bérchez ért immáron.
Ottan Kanut e nagy vadon őshez fordul:
"Te, Szavo hegy, mondván, kit a szélvihar dúl,
Halott-takaróra vagyon most szükségem,
Hópalástodból adj egy darabot nékem."
Ráösmére a hegy s ellenállni nem mert.
Kanut fogja kardját, az eltörhetetlent.
Összerezzent a bérc az ádáz hős előtt,
S az magának szele havából szemfedőt,
Azalatt így szólván: "Rosszul látok, öreg,
Szólj hát, az istenhöz merre vón közelebb?"
A szakadt bordáju, rekedt torku szikla,
Sötét felhők örök fátylával boritva,
Sötéten szomorún, nem tudommal felelt,
Fagytól gémberedve Kanut csak tovább ment,
Emelt fővel, fehér leplében, fehéren
Haladott Izlandon és Norvégián át,
Háta mögött eltűnt a homályos világ.
Ő az országtalan király, lélek, szellem
Szemben a mindenség árnyával, mezetlen,
Járt a végtelenben, e rémes csarnokban,
Hol a villám elhal szomorún, lankadtan.
Járt az éjgerinces sötétség hydráján,
A feketeségben éktelen mozogván.
Csillag sehol; mégis rémlik, mintha rája
A vad, merev zűrben valaki vigyázna.
Semmi zaj, csak a mély siket sötétségnek
Végtelen hullámi szomorún rezegnek.
Megy előre, mondván: "Itt ez a sír, ott a
Mindenható" - s hármat lépvén, szólította
De az éj oly néma, akár a temető.
Még szemfedőjén sem lebben meg a redő.
Csak előre halad; fátyla fehér fénye
A síri vándornak kalauz reménye.
Mendegél; egyszerre valami a fátylat
Éri, és ott nő mint egy fekete csillag,
Aztán szétterjed lassan; tapogatja
Kisérteti kézzel Kanut, s tapasztalja,
Hogy oda vér csöppent; félre kapta fejét,
Melyet meg nem hajta soha féltében még.
Szemmeresztve bámult a vak éjszakába,
De fekete a tér, s csöndes: mit se láta.
"Előre!" mond, s büszkén felemeli fejét.
Amaz első mellé egy ujabb folt esék,
Az is szétterjedvén; és a cimber főnök
Néz, néz, de csak sűrű éjt lát maga előtt.
Mogorván, kutatva, mint csapázó véreb
Megint utnak indul; és a harmadik csepp
Hull a takaróra; még sohase hátrált,
De most abbahagyja egyenes irányát,
S kardos jobb karával fedezőbe fordul.
Álmodik-e vajon? Megint egy csöpp vér hull
Fátyolára, keze fejét elboritván.
Újra s másodízben változtata útján.
Mint ki könyvet olvas, levelét forgatja,
Egyet-egyet fordul, s megindula balra.
Egy csöpp vér esik le fehér lepelére;
Visszarezzen s gondol egyedüllétére.
És már visszamenne kő ravatalába;
Egy csöpp piros vér hull a takarójára.
Most megállapodik, sápad hősi arca,
S imádkozni készül fejét lelankasztva.
Egy csöpp vér esik rá. Félve imádkozván,
Fuldokló imája rángva elhal ajkán.
Szomorún, habozva elindul lassankint,
S jár e fehér szellem, és pillanatonkint
Leválik egy-egy csöpp vér a nagy homályból
S menthetetlen barnul a fehér szemfátyol.
Remegvén, miként a nyárfalevél, látja,
Hogy terjed el rajt a foltok sokasága.
Egy másik, egy másik, egy más... ó gyász egek!
Útja átvöröslik homályán az éjnek.
Fátyol redőjén ezek a vércsöppek
Elkeveredvén, már vérfelhővé nőttek.
Megy, megy ő, de egyre, csöppenkint esik, hull
E vér a végetlen, sötét boltozatrul.
Zajtalan, szünetlen, mint ahogy a vér foly
Bitón függő hulla fekete lábáról.
Hajh! ki sírhatja e rettentő könnyeket?
A végtelen. - Kanut többé nem tekinget;
Apály s dagálytalan tengerén az éjnek
Halad széke felé mennyei törvénynek.
A homálygomolyban mendegélvén, végre
Sok járás után egy zárt kapuhoz ére,
Honnan csodálatos napvilág fényle ki.
Itten szemeit föl s fátyolára veti.
Az volt ama szent hely, a rettenetes hely,
Honnan Isten csodás fénye szerte lövell.
Belül a hozsannát hallja énekelni.
A lepel vörös volt s Kanut kezd remegni.
És ez okból Kanut visszatántorogván,
Nem mert megjelenni - a hajnaltól futván -
Isten előtt, kinek homlokán nap ragyog.
Ezért a bús király az éjjelben bolyong,
S nem nyerhetvén vissza régi tisztaságát,
Midőn közelíti ég világosságát,
Mindig érezi a fátylára eső vért,
S járja a fekete, szörnyű, végtelen tért.