Vajda János

Merengés

Veszedelmek, veszedelmek!
Mikor hagytok már el engem?
Mit tudom én, édesek vagy
Keserűk vagytok-é nékem?
Úgy van, úgy... koldus vagyok, vész
Az én éltem kalaúza,
S te hűséges könnyelmüség
Sántaságom famankója.

Mit hazudozol te nékem
Jó barátról, szerelemről?
És utósó lesz-e e csepp
Ámitásod tengeréből?
Csak repülj velem tovább is;
Én vándormadár vagyok,
Nagy a föld, kevés az élet,
Egykor majd elfáradok.

Ábrándozás, képzelődés,
Mézes mázos cérnaszála!
Szakadozz el, hagyj lehullnom
Akár le a sírhalomra...
Emlékezet! idegen kéz
Hazug nyoma van tábládon,
Nem szeretett soha engem
Senki, senki a világon.

Szerelem, te mennyországból
Lelkeinkre hulló csillag,
Nem örültem, s ne örüljek
Soha a te sugaradnak.
Céltalan vándorlom én át
A sivatag életet;
Te lehullasz, elenyészel,
S nem találsz meg engemet!

Vagy talán te fönnragyogsz még,
S nézvén elhagyott utamra,
Csak azt várod, hogy találjak
Nyugalmas, csöndes tanyára?
Oh ne várd, ne várd te ezt, mert
Jövésed lesz majd halálod,
Mért a sírra pazarolni
Boldogító szép sugárod?...

Halj meg amott fönn az égen
Nem ismerten, elfelejtve,
Árnyékoddal éjjelenkint
Sorsom istenét kisértve.
És az átkot majd e sorsnak
Lassu hangon mondjad el,
Mintha sírom éjjeléből
Boszuért támadna fel!