Vörösmarty Mihály

A BÁTORTALAN SZERELEM

Búsan rejti bánatos szivében
Lángszerelmét a hű csendes ifju,
     Titkon ég, vágy, s hervad élete.
Akit óhajt, Lilla hajnal arcát,
Szép szemében lelke szép sugárát,
     Félve nézi, félve vár reá.

Szólna; de rebegve vész el ajkán
A szerelmes szózat, csak szivében
     Ég és forr a néma vallomás.
Néha bátrabb: elmerűlt szemekkel
Hosszasan néz a lány ellenébe,
     Mintha kérné, mintha mondaná:

Lilla, éltem szép reménye Lilla,
Én tehozzád hű leszek, szép Lilla,
     Szánj meg, adj szivemnek életet.
Mintha kérné, hogy ne hagyja veszni,
Mintha titkos eskeit rebegné,
     És fogadná szent érzelmiben:

Hogy becsesb lesz élte életénél,
A lány szíve kedvesb önszivénél,
     Hogy csak ő lesz gondja, öröme.
Hosszan úgy néz és merőn az ifju,
És könyörgő képén a reménység
     Szép világa hajnalszínben ég.

De nem érti esdeklő szemének
Hű beszédét a szabad szivű lány,
     Bútalan néz szét a látkörig.
A teremtés ékes tartományán
Függ csábító víg tekintetével:
     Kis virágot s berki dalt keres.

A szerelmes ifju vész azonban,
Búsan elhúny képén a reménység
Szép világa, s lelkén éj borong.
     Mért az ifjú szíve nem keményebb,
Mért szelídebb nem vagy, ó leány,
Hogy vagy elbirhatná bús szerelmét,
     Vagy lehetne boldog általad?

Görbő, 1823