Vörösmarty Mihály

A GYÖTRŐDŐ

Hajt keservem, hajt az ínség,
     Hegyről völgyre tévedek,
Dúl belűl a nyugtalanság,
     És kivűl a vad szelek.

"Haj! hová mégy" így kiált föl
     Bennem egy bús gondolat:
"Hasztalan jársz: nem találhatsz
     Életedben jó utat,

Nem találod a valóság
     Száraz útján kincsedet
Melyet hímezett öléből
     Véled a remény szedet."

Hah! miként dúl ez szivemben,
     Mint emészt ez engemet!
Bennem ez minden kivántat
     És vidúlást eltemet.

Itt bolyongok elborúlva
     Egy kopár domb tetején,
Itt, hol a fű mind kisült már
     E terült sír fenekén.

Vad dühével és zajával
     Nem riaszt a fergeteg;
Zápor omlik, csapkod, és már
     Szinte mindenem remeg;

Én bolyongok: a levelkék
     Hullnak, a cserág suhog,
Vagy tövétől elszakadván
     A derékfa csikorog.

Én csak andalgok. - Ha ismét
     Eljövend az ősz dere,
S fonnyadozva földbe száll a
     Nyári tájak kelleme;

Oh talán széthordja addig
     A futó szél poromat,
És magam sem, más sem érzi
     Olthatatlan kínomat.

Börzsöny, 1820