Vörösmarty Mihály

A HAJNALHOZ

Szépen hasadsz a támadat ormain
O puszta tájnak hajnala! hűs szelek
     Lengnek ki nyílt rózsás öledből,
          S víg öröm ül piros arcaidban;

De nem vidítják lelkemet ékeid.
Vigasztalatlan térek elődbe: im
     Keserv borong sötét szememben,
          S éltem erét epedés zavarja.

Ah tán vidámabb léssz nekem egykoron,
Ha majd utolsó kínom után derűlsz,
     Tul a porok bajos világán,
          A temető komor álmain túl.

Bús fellegével nem fedi ott homály
Arany hajadnak szálait, és ha köny
     Omol szemedből, égi harmat
          Lészen az, égi öröm könyűje:

Ha ottan egykor lelkem elébe lengsz,
Többé le nem húny mennyei csillagod:
     Örök leendesz, mint az isten,
          Aki körűl mosolyog világod.

Jobb angyalomnak szárnyai födnek ott,
S szent hangzatokkal ömledez ajka rám;
     A földi élet vad zajával
          Messze marad nyugovó fülemtől.

Kivánatim nem gyötrenek el, szorult
Sohajtozások nem törik e kebelt,
     Elszáradoznak búm siralmai,
          S a komor emlekezet lenyugszik.

De hol tünődöm? föld porain, szegény
Ah hát halálig tart-e ez érzelem?
     Holtig kerűlsz-e, oh leányka
          A szivekig ragyogó szemekkel?

Börzsöny, 1822