Vörösmarty Mihály

A HAMIS ALVÓ

A hűs ligetnek fái közt
     Egy dombnak oldalán
Szunyadni láttam szépemet,
     A szöszke kis leányt.
Oh keble mint emelkedett!
     Mint gyúla szívem is,
Hogy láttam édes álmait
     Lebegni arcain!
Gyengén pirúltak ők el,
     Mint a nyár hajnala,
Mint a kifejlő rózsaszál
     Nap alkonyodtakor.
Hévvel mosolygó ajkai
     Csókokra nyíltanak;
Szelíd vidámság terjedett
     Derűlő homlokán.
Elandalodván ekkoron
     Vevém virágomat,
És szívdobogva, félve is
     Ölébe tettem azt.
Aztán hevemben így sugék
     Hozzája csendesen:
"Ha majd fölébredsz, kebleden
     Látod virágomat,
Hajh! s nem tudod, hogy az, ki az
     Tenéked itt hagyá,
Éretted égő lángjait
     Hordozva bujdosik,
Völgyekre téved, hegyre mász,
     S keserve nem szünik;
Hogy hasztalan bús karjait
     Feléd terjesztgeti:
Oh! és sem ég, sem föld nem ád
     Vigasztalást neki."
Ezt mondva törlöm könnyemet,
     Elkezdem útamat,
S im a csalárd szép szúnyadó,
     Ki mindent hallgatott,
Megnyitja villám két szemét
     S öröm derűl reám:
Ölembe zárom mennyemet,
     A szöszke kis leányt!

Börzsöny, 1822